Fel kellene nőnünk Arany Jánoshoz – Szilágyi Márton irodalomtörténész az életműről és annak kutatásáról

Utána műelemzések következnek, az első felében az epikus művekről, a másodikban az úgynevezett kisebb költeményekről. A kötet újdonságát az adja, hogy olyan szövegekről is igyekeztem beszélni, amikről nem szokás az Arany-életmű kapcsán.

Külön fejezetben foglalkoztam A dévaványai juhbehajtás című művel, amit sokáig nem tekintettek Aranyénak. A szöveg, ami voltaképpen egy falucsúfoló, feltehetően Kisújszálláson keletkezett, ahol az 1830-as években Arany tanítóként működött.

– „Mi vagyok én? Senki Pál, Egy fájó gép, mely pipál” – ez a rövidke Arany-szöveg ihlette a kötet címét?

– Ez is. Arany maga ezt az élete végén írott kis szöveget nem tekintette önállóan publikálható versnek. Azért fontos, hogy ez a kötet címadója, mert egy másik Arany-szöveghez vezet el: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék”. Számomra az volt érdekes, hogy miként lehet ezt a két sort egymásra vetíteni. Amikor Arany élete végén megírja fájdalmas kis szövegét, voltaképpen visszautal arra a korábbi sorra, amely költői indulásában fontos szerepet játszott, a Petőfi episztoláját megválaszoló saját versére.

– Petőfiről szóló tanulmánykötetet is szerkesztett nemrég, amelynek címe a költő „Ki vagyok én? Nem mondom meg” verssora. Tekinthető a két cím a Petőfiről és Aranyról szóló kötetek egyfajta felelgetős játékának?

– Nyilván. Amikor Arany fölteszi ezt a kérdést, hogy „Mi vagyok én?”, ott van a fülében Petőfinek ez a verse, hiszen nagyon alaposan ismerte életművét és magát a költőt is, így a kérdés egyfajta Petőfi-allúzió is.

A Petőfi-tanulmánykötetet egyébként 2014-ben szerkesztettem, apropója az volt, hogy megnyílt egy újrarendezett Petőfi-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol felkértek, hogy legyek a szakmai forgatókönyv összeállítója, aztán a múzeum szeretett volna egy tanulmánykötetet. Szép és érdekes feladat volt, hogy több évtized után újabb, Petőfiről szóló tanulmánykötetet kellett összeállítani, mert ez utoljára az 1970–80-as években volt divat.

– Arany esetében ez hogyan alakult, főként az emlékévnek köszönhetően lendült fel szóló kiadványok megjelentetése, munkásságának kutatása?

– Nem önmagában az emlékévnek, hanem annak, hogy volt néhány szakember, aki idejekorán számot vetett azzal, hogy közeleg a bicentenárium, amit megfelelően elő kell készíteni. Az Arany-életmű kritikai kiadását Korompay H. János indította újra, aki az Akadémia irodalomtudományi intézetében dolgozik. Egy kötet már megjelent: Hász-Fehér Katalin rendezte sajtó alá Arany lapszéli jegyzeteit a Nagyszalontán található hagyatékból. Az évfordulóra két tanulmánykötet is kitalált, az egyik Arany és a világirodalom kapcsolatáról szól, a Cieger András szerkesztette másik kötet Arany életművének művelődéstörténeti olvasatait tekinti át, és mindkettő fontos kiadvány.

Komoly eredmény, hogy rengeteg szerzőt sikerült meggyőzni, hogy Arannyal foglalkozzon, így a kutatás nem áll rosszul. Jelentősek az évforduló alkalmával napvilágot látott tematikus folyóiratszámok, sok anyag gyűlik föl.

– Visszatérve a kritikai kiadásra, miért is van szükség rá?

– Ideje rendet teremteni Arany életművében, merthogy nincsen rend, a kritikai kiadásban pedig minden művel el kellene számolni. Az 1950-es években, a kritikai kiadás indulásakor épp a legfontosabb rész, az első 5-6 kötet előkészítése nem történt kellően átgondolt formában. Az is fontos, hogy Vojnovich Gézának, aki akkor sajtó alá rendezte a műveket, nem volt lehetősége, hogy például Nagyszalontán kutatásokat folytasson, most viszont mód van erre.

Például a kolozsvári egyetemi könyvtár kézirattárában találtam egy olyan Arany-kéziratot, amelyet hosszú évtizedek óta nem háborgatott senki, holott kiemelt jelentőségű. Kéziratos kötet, amelybe a költő bemásolta az 1856-os Kisebb költemények anyagát. Olyan szöveg, ami homlokegyenest más lehetőségeket ad a kritikai kiadásnak.

– Kutatják az Arany család mesegyűjteményét is, készül a kritikai kiadás. Mesélne erről?

– Tulajdonképpen két fiatal néprajzos, Gulyás Judit és Domokos Mariann dolgozik azon, hogy megjelenjen kritikai kiadásban az Arany László-féle népmesegyűjtemény. Bizonyítani lehet, hogy Arany László a meséket édesanyjától és nővérétől, Juliskától gyűjtötte. Ilyenformán a családi meseanyag válik megragadhatóvá, ami annál is érdekesebb, mert van egy olyan Arany-mese, ami ebből a hagyományból nő ki, a Rózsa és Ibolya, a költő ezt feltételezések szerint a felesége révén ismerte.

Arany és a folklór kapcsolata egyébként rendkívül sokrétű.

– Az Arany-emlékév keretében rengeteg kezdeményezést indítottak, sokszor elhangzik, hogy a rendkívül gazdag életművel rendelkező költő voltaképpen a kortársunk. Ön, aki kortárs irodalommal is behatóan foglalkozik, miként látja ezt?

– Nem Aranyt tiszteljük meg azzal, ha azt mondjuk, hogy kortársunk, inkább nekünk kellene felnőnünk hozzá. Életműve mérhetetlenül gazdag hagyományt jelent, amit meg kéne érteni, be kéne építeni a mindennapjainkba, mi lennénk ezáltal gazdagabbak. Szintén fontos, hogy

Az évforduló alkalmával az Országos Széchenyi Könyvtár rendezett egy kiállítást, amely az Aranyra később reflektáló magyar irodalmi alkotásokból áll. Megható, hogy Aranytól alkatilag gyökeresen különböző költők nyilatkozataiból arra következtetni, hogy úgy érezték: számukra Aranytól indul el valamiképpen az irodalmi időszámítás. Ilyen például Petri György is, vagy Orbán Ottó, aki azt írta, hogy „ha emberi alakban akarom magam elé képzelni az istent, az csak olyan lehet, mint az öreg Arany János” – és mondja ezt egy vallástalan költő.

Aranyban minden nemzedék és minden alkotó újra és újra fölfedez valamit, ami máshol nem található meg az irodalomban, és ez a folyamat jelenleg se állt meg. Tehát az évfordulónak a szépirodalmi hozadéka azt mutatja, hogy rendkívül erős ösztönzést jelent Arany, roppant gazdag az életmű, rengeteg réteget meg lehet benne találni. Például egyre erősebben látszik a játékos rögtönzéseiből, alkalmi verseiből kibomló költészetének hatása, amely rendkívül dinamikus.

Az emlékév hozadékairól szólva: egy ilyen kezdeményezés mindig emlékezetpolitikai esemény is, és az minősíti, ami utána fennmarad. Ha sikerül egy emlékévet arra fordítanunk, hogy szövegkiadások, értelmezések, tanulmányok, monográfiák szülessenek, amelyek kijelölik a majdani kutatás irányait, és a későbbiekben is felhasználhatók, akkor azt mondhatjuk, hogy elérte célját. Úgy látom, hogy az Arany-év sok ilyen anyagot fölhalmoz, és ilyenformán nem lesz vége a naptári év elmúltával.

– Vendégtanárként oktat idén a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán 18–19. századi irodalmat. Mi a benyomása, a hallgatók miként viszonyulnak az Arany-életműhöz?

– Nem állunk rosszul, az életmű képes érdeklődést kelteni, de meg kell találni a módját, hogy elevenné, megszólíthatóvá tegyük az anyagot. Az nem működik, ha közhelyeket mond az ember, illetve megpróbál olyan frázisokkal élni, amikkel az elmúlt évtizedekben Aranyt illették.

Egyébként a korszak szakirodalma szempontjából sok minden még szövegszinten sincsen elrendezve, nincs befejezve a Vörösmarty-életmű kritikai kiadása, a Petőfi-életmű legújabb kritikai kiadása, Jókaié sincs. Sok a teendőnk még, és ez közös felelőssége a magyarországi és erdélyi szakmának egyaránt.