Életről és irodalomról: Ferenczes István költővel, íróval Papp Attila Zsolt beszélgetett a KMN keretében

Ferenczes István elmesélte, hogy a könyvben igyekezett a történelmet összeszőni a családjának a sorsával, a Bukarestbe szakadt székely cselédlányok, a vendégmunkások sorsa, a Madéfalvi veszedelem és a szabadságharcok emlékezete összefonódik az elhurcolt, közel egy évtizedig Bukarestben, az építőiparban dolgozó apa történetével, a kuláknak kikiáltott család tapasztalataival.

A műnem választás kapcsán, Ferenczes István megjegyezte, hogy szerinte eredendően prózaíró kellett volna legyen, csak nem volt ideje prózát írni. Irodalmi pályája újságírással kezdődött – bár eredetileg biológusnak készült – a Hargita Népénél dolgozott, hét évig írt napilapot, de már akkor is az emberek érdekelték, így inkább tárcákat, portrékat írt. Elmondása szerint szerencsés, hogy az újságtól kirúgták, kisebb kitérő után a Falvak népe székelyföldi tudósítója lett, az pedig hetilap lévén más tempót, más hangulatot és más társaságot is jelentett.

Az irodalmi munkássága kezdetéről, Ferenczes István azt is elmesélte, hogy

Ekkor döntötte el, hogy író újságíró lesz, ezáltal hátha tehet valamit, ami hasznos lehet, hasznára válhat  azoknak „akikből vétetett”.

A rendszerváltás után „forradalmárkodott”, próbálkozott politikával, de hamar úgy érezte, hogy nem ez a megfelelő út számára, maradt az irodalomnál. Szó esett a Székelyföld folyóirat megalapításáról is, mely szerinte akkor már nagyon szükséges volt, ám kezdete, főleg a névválasztás miatt „nem volt ellenszéltől mentes”. Alapítottak kiadót is Hargita néven, majd megszületett a Székely Könyvtár, melyben száz kötet jelent meg, székelyföldi alkotók művei. Elmondása szerint

Ma úgy érzi végzetes hiba volt, hogy nem tudta visszautasítani a közfeladatokat, mivel az alkotás, az írás mindennél fontosabb számára, és ez kellett volna, hogy legyen az élete fő szervező eleme.