Egy hideg szobor balladája

Ugyanakkor azt is megemlíti, hogy fontos kapocs a három darab között a társulat, a színészek is, akiket nagyra tart, és akikkel szeret dolgozni. Ennél azonban nyilván több kapcsolatot is föl lehetne fedezni a trilógia darabjai között, még annak tudatában is, hogy aki tényszerű megállapításokat kíván tenni művészeti alkotásokról, a művész céljáról, illetve az egyes alkotások üzenetéről, az óhatatlanul spekulációkba bocsátkozik, okfejtése pedig nem lesz több üres okoskodásnál. Şerban célja, hogy művészi szempontból értékes, érzelmi szempontból pedig erős hatású produkciókat állítson színpadra, és ezzel a társulattal ez mindhárom alkalommal sikerült is neki. Célokról és üzenetekről több szó ne is essék, erről értekezzenek a színházkritikusok, néhány személyes benyomást azonban ezen írás szerzője is megenged magának.

Mindhárom előadásban szomorú nők vannak. Valahogy mindenhol ott van a tehetetlenség (Csehovnál ez alap) és a kudarcra ítélt szerelmek, pusztán az árnyalatok változnak kissé. Ha az előbbi két darabban áhított szerelemről, beteljesületlen szerelemről, reménytelen szerelemről, netán gyávaságból feladott szerelemről beszélünk, a Hedda Gabler esetében meg kell jegyeznünk, hogy itt éppen a szerelem hiánya az egyik fájdalmas pont a nő életében.

Az egykori ideál, Ejlert Lövborg (Szűcs Ervin) felbukkanásakor ugyan érezzük, hogy ott volt valami, ennek azonban már csak a távoli emléke és a szerelem elvesztésével támadt űr marad Hedda lelkében, és e csalódástól, valamint a szigorú tábornok apa (aki már szintén csak emlék) kemény nevelésétől támadt, és egyre táguló űr – úgy tűnik – szép lassan mindent beszippant maga körül, ami valaha is érzelemnek volt nevezhető. Marad egy gyönyörű szobor. Ezt a depresszív, életúnt, a környezetében lévő emberek középszerűségétől undorodó, de a biztos megélhetésért, a jólétért megalkuvó, mégis büszke és kegyetlen szépséget pedig remekül alakítja Kézdi Imola.

Adódik persze a kérdés, hogy ki ez a nő? Áldozat, aki – többre vágyna ugyan – a környezete polgári kisstílűségének áldozata lesz, egy hárpia, aki apjától tanult zsarnoki rutinnal kívánja irányítani maga körül az embereket, esetleg – miért ne? – művész, aki pisztolyaival írja műveit (akárcsak Jarmusch Halott emberének főhőse)? Nos, mindhárom feltevést be lehet bizonyítani, ugyanakkor meg is lehet cáfolni. Hedda alapvetően mindhárom: művész, hiszen folyton valami felemelőre vágyik: Lövborgot is azért szerette, mert látta rajta, hogy kiemelkedő, tehetséges, a férfi önpusztító életmódja azonban elriasztotta, és képtelen volt vállalni a Múzsa (= áldozat) szerepet, így inkább a tehetségtelen, de szorgalmas, és előreláthatóan biztos pozíciót szerző Jörgen Tesmant (Bogdán Zsolt) választja, a szép ház, a biztos megélhetés reményében.

Egy tábornok lánya aligha tudná elképzelni az életet fényűzés nélkül, így ez még mindig inkább az „áldozat”, mint a „gyáva” kategória. Csakhogy férjétől – akit Bogdán Zsolt idegesen kapkodó, gyermeteg figuraként jelenít meg – undorodik, és halálosan unatkozik, hiszen Tesman csak a kutatásairól képes beszélni, vagy Juliane néniről, aki rendszeresen meglátogatja a friss házasokat, és akitől Hedda szintén undorodik.

Talán – ahogy a kéjsóvár Brack bíró (Hatházi András) is megjegyzi – Hedda legnagyobb baja, hogy nem csinál semmit, a hirtelen az érdekházasság állóvizébe került nő egyetlen szórakozása az apjától kapott pisztolyok maradnak, ezekkel ijesztgeti a házban megfordulókat. Végül amikor Lövborg azt hiszi, hogy kudarcot vallott, a megváltás helyett a kárhozatot: egyik pisztolyát adja volt szerelmének, hogy végre egy végletes, szép gesztust lásson. Ez sem úgy sül el (szóvicc), ahogy szeretné, így amikor azzal kell szembenéznie, hogy utált férje mellett még Brack bíró zsarolását is el kell viselnie – nos, puskaporossá válik a hangulat.

Kicsit hatásvadász Şerban előadása. Már a bemutató előtt elmondta, hogy tragikomédiát akar csinálni Ibsen melodrámájából. De meg kell hagyni, jó az arányérzéke: végig ott a veszélye annak, hogy átesik a ló túlsó oldalára, de a végeredmény mégsem ripacskodás, hanem művészet. Marad a kérdés: ki az a Hedda Gabler?

Hedda Gabler – Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2012. Szerző: Henrik Ibsen. Rendező: Andrei Şerban. Dramaturg: Biró Eszter. Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. Szereplők: Kézdi Imola, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Hatházi András, Pethő Anikó/Györgyjakab Enikő, Varga Csilla, Csutak Réka