„A magyar irodalom hajléktalanjának éreztem magam” – Kenéz Ferenc nagyszalontai költő Arany János-díjáról, költészetről

Asztalomon látva munkálkodásom jeleit megkérdezte, hogy maga író? Mondom, igen, az vagyok. Na és miket ír, kérdezett tovább. Mutatom az egyik könyvem. Mi van benne? Mondom, versek. S az a másik könyv ott? Az is vers. És az ott? Azok is versek! Kicsit elmélázott, majd a hallottakat így összegezte: „Szóval akkor maga igazi könyvet nem is ír!” Jómagam abban sem vagyok biztos, hogy egykori szűkebb pátriámban, Nagyszalontán ismertnek vagy pláne elismertnek lehetne-e nevezni engem. Ezen egy-egy díj változtathat. Hiszen növelheti az érdeklődést. Ám egyetlen díj sem képes arra, hogy az írói munkásság értékét megemelje.

– A Magyar Napló Kiadónál jelent meg A visszaírt betű – Válogatott versek (1972–2018) című kötete. Amint a kötet fülszövegében olvasható, szülővárosa, Nagyszalonta az ön számára „olyan hely volt, ahonnan az ember repülni kívánkozott”. E líra „nehezékét – amelynek révén, paradox módon szárnyalni is tud – valójában a szociografikus valóság adja”. Mi, az, amiért repülni kívánkozott onnan, és hogyan fogalmazná meg, mi is lírájának ez a „nehezéke”, amit a szociografikus valóság ad?

– Van nekem egy poémám, az Odafönn pingált űrhajó, amelyet fiatalkori lakóhelyünk, Mákófalva színjátszóinak ajánlottam. Hadd próbáljam ennek a versnek a genezisével megvilágítani, miként működik a szárnyalás és a szociográfia logikája a munkásságomban. A vers arról szól, hogy egy kalotaszegi faluban elterjed a híre: az ácsmester műhelyében „valami űrhajóféle” készül, amellyel fölszállhatnának a világűrbe. A falu népe különféleképpen viszonyul az új helyzethez, de bizonyos értelemben addigi életéhez is. Tulajdonképpen egy lehetetlen vállalkozásba viszem bele a falu népét, hogy a „fantáziavilágban” kissé megjáratva szemügyre vegye szokásait, hagyományait, esetleg átértékelje mindennapi életét.

Itt persze, nemcsak „a kalotaszegi falu”, vagy a Kalotaszeg népe lett belerántva a kalandba, hanem a hagyományos és törvényszerű életviteli sematizmus lett alávetve egy bizonyos fajta „feljebb emelkedési” késztetésnek.

 – Díja átvételekor úgy fogalmazott: köszönettel tartozik munkásságáért annak az országnak, amelyből eljött, és annak az országnak, ahol él, az Arany János-díj oklevele pedig némiképp „honosítási garanciaként” is szolgálhat. Ha meg lehetne tömören fogalmazni: mit köszönhet költőként (is) a kommunizmusbeli Romániának, és mit Magyarországnak, ahová épp 1989-ben települt át?

– Igen, diktatúrában éltünk, ám ezzel kapcsolatban csak ismételni tudom egy minapi interjúm megfogalmazását: úgy éltünk, mint a szabad rabok, hogy a fiatalon elhunyt kortársunk, Nagy Gáspár kifejezését idézzem. Nem szabadság és rabság között, hanem ami a szabadságban rabság, s ami rabságban szabadság, aközött. S ez nem speciálisan költői élethelyzet volt, hanem a társadalom léthelyzete. Ám ez semmit nem változtatott a korabeli költészet létét, lényegét illetően. A diktatúrában éppúgy születtek hiteles remekművek, mint ahogyan most, a szabadságban naponta találkozni üres, közhelyes fércművekkel. 

Egyébként itteni beilleszkedésem annyira volt sikeres, hogy kissé eltúlozva, hosszú ideig a magyar irodalom hajléktalanjának éreztem magam.

– A szülőföld átrendezése címmel is írt verset. Rengeteg olyan erdélyi író, költő van, aki a rendszerváltás körüli években települt át Magyarországra, életművükben pedig hangsúlyosan megjelenik az „országváltás” témája (a középnemzedékből például Bartis Attila, Dragomán György vagy Tompa Andrea is közéjük tartozik). Az ön esetében miként „rendeződött át” a szülőföld, mit jelentett ez lelki, szellemi értelemben?

– A „szülőföld átrendezését” én a hetvenes évek elején elvégeztem. Mondhatnám, hogy amolyan „terheléses EKG-vizsgálatnak” vetettem alá magamban a szülőföld fogalmát, kíváncsi voltam, mennyire strapabíró oxigénhiányos környezetben. Abban az időszakban már felsejlett, hogy ha így haladunk, a jövőben ablakot kell felszakítani, és levegőért kell kiáltozni.

Hetvennyolcban az XYZ című poémámban aztán már kiáltottam is. Aztán mégis jött újabb tíz esztendő, amit úgy éltünk át, annyi levegővel, „amennyi a tüdőnkben” (ahogy egy másik versemben fogalmaztam)… Így nem csoda, ha elköltözésünkkor légszomjjal küzdve, oxigénkárosultakként kerültünk át a határon. Aki esetleg mindent „túlliheg”. És alig telt el néhány hónap, mikor beleütköztem anyaországi írótársamba, aki a legnagyobb döbbenetemre, légszomjra hivatkozva jelentette ki: kész, vége, innen el kell menni. Na de mármost miként is végezhettem volna el én a még meg sem élt anyaország „átrendezését” is magamban?

Jöhetett újra a terheléses EKG-vizsgálat, csak azt akkor már magamon kellett elvégeznem. 1992 és 1999 között volt hét esztendő, amikor nem írtam egyetlen verset sem. Most annak kapcsán beszélgetünk, hogy Arany János-díjat kaptam. A magamra vonatkozó „EKG-adatok” hitelesebbnek bizonyultak, mint amit az életterem vizsgálatáról kiállítottam. Úgy tűnik, strapabíró vagyok.

– Újságíróként, közéleti íróként is tevékenykedett itthon és Magyarországon is. Még itthon, Erdélyben riportkötetet is írt, behatóan foglalkozott szociográfiával. Ha kettéoszthatom a kérdést: újságírói, szociográfusi pályájából mi az, amire erdélyi, és mi az, amire magyarországi újságíróként emlékszik vissza legszívesebben?

– Otthoni munkálkodásom csak nagy jóindulattal, talán csak irányultságát, szándékát tekintve nevezhető „szociográfiai pályának”, ám egy lapon se említhető például Beke György, Cseke Péter, Cseke Gábor, Gálfalvi György, Tófalvi Zoltán, Gazda József munkásságával. Abban az egy vonatkozásban mutathat fel érdekességet vagy érdemlegességet, hogy én az ipari munkásság életterében mozogtam. Ám ennek bemérésére meglévő dokumentáció hiányában nem vállalkoznék.

Az Esti Hírlap kulturális rovatánál dolgozva három évig mondhatni csak figyelhettem az „átrendeződést”. A havi 25–30 flekknyi cikk, interjú, tv-jegyzet megírása három éven át kitűnő tanulópálya lehetett volna, mondjuk, pályakezdő életszakaszomban. Ám így, már ötvenhez közelítve, többé-kevésbé csak annak lett a lenyomata, mifajta szellemi érdeklődés mutatkozott meg bennem, s mifajta életművek, életpályák iránt. A köztársaság kikiáltása után én készítettem például az első interjút Petri Györggyel Szigligeten, az írószövetség nyaralójában. Petrinek halvány gőze sem lehetett róla, hogy én is író lennék.

– Visszatérve szülővárosára: tartja-e a kapcsolatot Szalontával, szokott-e hazalátogatni? A városban működik az Arany János Művelődési Egyesület, velük ápol-e kapcsolatot? És netán ha a járványhelyzetnek vége lesz, hazamenne egy író-olvasó találkozóra?

– A sóvárgás birodalma című „emlékkönyvem” megjelenése alkalmából találkozhattam egykori földijeimmel. Ötven év alatt ez volt az első alkalom, hogy meghívtak szülővárosomba. Talán szépséghibának mondhatnám, hogy azt a találkozót én „provokáltam” ki. Hogy lesz-e még találkozó, nem tudom. Az Arany János-díjamról szóló híradást az esemény másnapján elküldtem az Arany János Művelődési Egyesületnek. Megkapták, nem kapták, nem tudom. Mindenesetre a mai napig nem válaszoltak soraimra. Ki tudja, talán Mikszáth Kálmán mondásából indulnak ki: „Az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani.”