Aki nem akart pápa lenni – FILMKRITIKA

A filmet tavalyi megjelenésekor Moretti korábbi politikai állásfoglalásai miatt nem kis gyanakvás fogadta, sokan arra számítottak, hogy tendenciózus alkotásról van szó, amely megpróbálja még jobban befeketíteni az elmúlt évek botrányai nyomán amúgy is komoly imázsproblémákkal küszködő egyházat. A Van pápánk! azonban egyáltalán nem erről szól. Sőt nagyon is empatikusan viszonyul ahhoz a közösséghez, amelyet a Vatikán, a bíborosok konklávéja, valamint a közösséget alkotó egyének jelentenek.

A film keserédes történet arról, hogyan döbben rá élete alkonyán egy ember, hogy eddigi pályafutása tulajdonképpen vakvágányon haladt, és hogyan sikerül erőt merítenie ahhoz, hogy ezt önmaga és a nyilvánosság előtt is bevallja. A sztori egy fiktív pápaválasztás történetét meséli el: a kezdő képsorok II. János Pál temetési szertartását idézik meg, majd a konklávé tevékenységébe nyerünk bepillantást. A választáson Melville bíborosra szavaznak a legtöbben, ám ő a kulcspillanatban – amikor köszöntenie kellene a tömeget – összeomlik, mivel érzi: nem tudna megbirkózni a feladattal.

A válságos helyzetet egy pszichiáter segítségével próbálják megoldani, de a végkifejlet nem úgy alakul, ahogy azt várnák. A történetet finom irónia lengi be, kezdve a konklávétól, ahol az összes bíboros azért imádkozik, nehogy őt válasszák pápává, egészen a megválasztott pápa lelkigondozására kijelölt pszichiáter megnyilvánulásáig. A tudálékos, magánéleti kudarcait elkerülni és feldolgozni szakmai sikerei ellenére sem tudó professzor házi röplabdabajnokság szervezésével próbálja feldobni a Vatikánban rekedt bíborosok hétköznapjait, ami sikerül is, ám páciensével nem halad előre, sőt az megszökik a terápia elől.

A polgári ruhában csatangoló pápa aztán sajátos odisszeát jár be Róma utcáin, hogy aztán megvilágosodva az egyetlen jó döntést hozhassa meg. A főszereplő Michel Piccoli érzékletesen jeleníti meg az idős, eddigi életének kudarcosságával szembesülő bíborost, aki képes őszinte lenni akkor is, amikor ez azt jelentheti, hogy mégsem lesz övé a katolikus egyház sokak által irigyelt legfőbb méltósága. A karakter önmagára találását sajátos vándorút segítségével illusztrálja a film, amelynek egyik fő motívumát Csehov darabjaiból vett idézetek jelentik – miközben kiderül, hogy a bíboros fiatal korában színész szeretett volna lenni.

Ezzel amolyan, a kilátástalan mindennapokból tehetetlenül elvágyódó, csehovi hőssé válik ő maga is – hogy aztán a zárójelenetben mégis saját kezébe vegye sorsának irányítását, és hátat tudjon fordítani annak a világnak, amely boldogtalansága forrását jelenti.

Van pápánk! (Habemus Papam / We Have a Pope. Olasz–francia vígjáték, 102 perc, 2011). Rendezte: Nanni Moretti. Producer: Nanni Moretti, Domenico Procacci. Szereplők: Michel Piccoli, Jerzy Stuhr, Leonardo Della Bianca, Camilla Ridolfi, Franco Graziosi. Írta: Nanni Moretti, Federica Pontremoli, Francesco Piccolo. Kép: Alessandro Pesci. Zene: Franco Piersanti. Értékelés az 1–10-es skálán: 8