A „magyar Gauguin” kiállítása tekinthető meg Sepsiszentgyörgyön

„Nagy szakadék tátong a magyarországi és az erdélyi képzőművészeti szcéna között: „fontos nevekről” nem tudunk, olyanokról, akik a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben elindították Magyarországon azt a „szellemi erjedést”, ami nélkül ma nem itt tartana a magyar képzőművészet” – véli Vargha Mihály. Kifejti, Somogyi Győző volt az egyike azoknak, akik idejében felismerték, hogy a nagy avantgárd forradalmat követő, a szocialista-realizmusban kicsúcsosodó mozgalmak nem vezetnek sehová, de ő – a keleti tömb művészeinek nagy többségétől eltérően – nem visszafordult a nyugati Grand Art felé, hanem visszatért a gyökerekhez.

Kitelepszik falura, állatokat tenyészt, a vidéki emberek egyszerű életmódját éli, és a tisztaságot keresve, a falusi világra alapozva felépíti egyedi művészetét” – magyarázza a múzeumigazgató.
Kifejti, Somogyi törekvései, esztétikája a neoavantgárd stílusirányzatba sorolható, de azáltal, hogy a népi vallásosság, a historizmus is sarkalatos pontjai a művészetének, stílusa egyedi, sajátos út a magyar művészetben. Szobrászatban Samu Géza (1947–1990) festészetben Bukta Imre (1952) a szellemi rokonai. Életvitele, hitelessége, újszerűsége felkeltette a kádári biztonsági „szervek” figyelmét is, zaklatták, lehallgatták. Életútja is rendhagyó: Budapesten született, nagyvárosban nőtt fel, teológiát is végzett, aztán egyik napról a másikra áttér a földművelő paraszt kőkemény életvitelére, miközben alkot is mindennap, ahogyan a hívő ember imádkozik.

„Ez a száz kép olyan, mint egy ikonosztáz: 30x40 centiméteres képekből áll, amelyek beborítanak egy 12 méter hosszú falat. A tárlat érdekessége, hogy az arcképekhez társul magyarázó szöveg, mindenkiről elolvasható, hogy miben alkotott nagyot, miről híres. A száz arckép között van a háromszéki Gábor Áron is, Kossuth kalapban, ahogy eddig senki nem ábrázolta őt. Hősünk ágyúját pár nappal később március 11-én a budai várban mutatjuk be” – fejtette ki Vargha Mihály.