Rovatok

Vilma már tojáshéjas korában sem igazán találta helyét kortársai között. Rendszeresen fel is koszorúzták fejét az iskolában gúnynevekkel, kaviccsal, gesztenyével, főleg, miután Kossuth Lajost megszeppentő hévvel tartott negyedikesen beszédet az osztályban arról, mennyire nem érti, miért kell minden nap csalánt és kutyagumit dugdosni egymás s a tanár kabátzsebébe. Úgy érezte, soha senki nem nő fel igazán. Vagy inkább nem akar. Később azt sem értette, amikor ismerősei és a fél ország felhördült azon, hogy micsoda diszkrimináció, ha a 26 évesnél idősebb „egyetemistákra”már nem vonatkozik az ingyen vonatozás törvénye. Az értetlenkedő Vilmát mindenki kiröhögte, amikor azzal érvelt, hogy huszonöt felett már illik munkát s megbecsülést szerezni, hogy a hobbiból és döntésképtelenségből egyetemi diplomákat gyűjtögetőket nem kötelessége az államnak eltartani.

Vilmát azonban valahogy meg sem lepte az eset. Megszokta, hogy ferde szemmel néznek rá. Tinédzser korában kevesen fogadták baráti bizalomba, mert a dohányzás tüdőaszaló hatásairól papolt, és mert dühítette a pletyka, valamint a földre dobott szotyihéj és a részeg tizenhárom éves osztálytársak hazacipelése. Kigúnyolták, ha nem gúnyolt, ha ötödikesen is babázott, és ha tizenöt évesen az útszéli bokron fityegő óvszerről megkérdezte, mi az. Te örök taknyos –mondogatták a megfontolt feltörekvők, akik tehénszemekkel és tátva felejtett szájjal hallgatták, amikor a tanároknak azt válaszolta, valami szociálisan hasznos szakmát szeretne választani. A kortársak nyáladzást imitáltak, ha félve elárulta, hogy néha verseket ír. A tanári gárda elkötelezett csókosának becézték, mert szeretett Jókait, Móriczot olvasni, s mert nem muszájból érdekelte a történelem. Amikor kijelentette, hogy hisz a március 15-i ünneplés értelmében, lenacionalistázták. Amikor pedig eldöntötte, hogy tudatos hagyományőrzőként fúvószenész lesz, leódivatúzták.

Vilma aztán egyedül kezdte érezni magát. Népszerűbb szeretett volna lenni, de rájött, hogy ahhoz minimum tizenkilenc egyetemi képzést kellett volna megkezdenie, s egyet se befejeznie, amellett, hogy negyvenkét éves koráig önkereső, identitásválságban szenvedő, füves particsászárrá kellett volna meditálnia unalmasan konzervatív elméjét. Aztán egyéniség szeretett volna lenni, de ahhoz kékre kellett volna festenie a haját, zsíroson hagyni, és helovínt gyalázó mestersmink alatt vagy szövetcafatokban járni, hogy bátor önkifejezővé nyilvánítsák. Vilma később író szeretett volna lenni, amíg rá nem jött, hogy állandó cigarettafüst és szeszmámor nélkül nincs művészet. Hiába magyarázta, hogy a koruk által meg nem értett írók, költők, festők példája még nem jelenti azt, hogy a meg nem értettség és az alkoholizmus tesz ünnepelt alkotóvá.

Vilmát egy időben unalmasnak is tartották, mert urambocsá’a fiúkat szerette. Pedig Vilma örök különcként mindig kiállt a másság elfogadása mellett, csak a nagy társadalmi összeborulások közepette egyre komolyabban kellett hangoztatnia kedvenc humoristája, Hofi Géza jól ismert mondatát: nem baj, csak ne legyen kötelező!

Vilma harminc előtt már esküvői cipőt, babasapkákat és székely receptes könyvet nézegetett, aminek köszönhetően a szerencsés és sietős bélyegekkel gazdagodott. De Vilmánkat valahogy soha sem tudta megtörni ez az értékválságban nyűgölődő posztfelvilágosult, lenge erkölcsű társadalom. Ha nagy nyeldeklések közepette is, de eldöntötte, megmarad idejétmúlt ideológiájú koravénnek, tartással és saját értékrendszerrel rendelkezőnek, cél és értelem szerint, jellemmel, felelősségtudattal élő csodabogárnak. Csak legbelül sajnálta egy kicsit, hogy az egyéniség, az öntudat és a gerincesség mára a hóbort, a fennhéjázás és az ásatag érték szintjére süllyedt.