Valcer az életbe

Menyasszonyi ruhás diáklányba botlottam nemrég az egyik középiskola előcsarnokában. Én egy konferenciáról távoztam, ő élete maturanduskeringőjére készült. Arra, amelytől fogva végre felnőtt lesz. Amely után végre komolyan veszik, meghallgatják a véleményét, hagyják dönteni, és egyáltalán: élvezheti az édes életet, mert nagykorú. Vagy mégsem ilyen egyszerű a képlet?
Először is vegyük a báli ruhaként használt menyasszonyi ruhák prózai esetét. Egy fiatal lány, aki remélhetőleg egyszer majd – és remélhetőleg csak egyszer – visel menyasszonyi ruhát élete választott párjának oldalán, miért hord olyasmit, amit csak a megfelelő alkalom tesz különlegessé? Ezáltal a viselet valamelyest veszít is az értékéből, hisz menyasszonyként nem először pompázik majd hófehérben. Ráadásul egy maturanduskeringő sok további „menyasszonyt” feltételez. Miért jó versenyezni az osztálytársakkal? Ki „nyer”? Akinek habosabb, vagy akinek hosszabb a ruhája, több csipke kell, vagy az anyag a lényeg? Netán a bérleti ár? Mert az sem mellékes szempont, hogy a báli ruhaként funkcionáló fehér költeményeket a szülőknek bizony ki kell bérelniük – biztosan nem aprópénzért. A szülők véleménye az egész maturanduskérdéssel kapcsolatban bizonyára nem egysíkú, és nyilván nem ellenzik egyöntetűen a kissé túlzó ünneplést. Mert a gyerekük, ezért lehetőleg mindent megadnának neki. Mert azt szeretnék, hogy boldog legyen az életben. Mert büszkék a csemetéjükre. Mert jólesik nekik a gyönyörű ruhában háromnegyedes ritmusra csodálatos táncot lejtő gyermekük látványa. Mert szeretnének elérzékenyülni kicsit. Mert vágynak a szépre. És legfőbbképpen azért, mert szeretik gyermeküket. Mindez teljesen érthető és jogos.
Mégis, nem túlzás mindezért menyasszonynak álcázni az érettségi előtt álló, jobbára még serdülő lányunkat? És ami talán lényegesebb: nem hazudunk – ámbár lehet, hogy kegyes szándékkal – a gyermeknek a maturandusvalcer külsőségeivel?
Emlékszem, először még középiskolásként egy magyarországi iskolalátogatás alkalmával láttam nagykorúsító ünnepséget keringős, frakkos (a csokornyakkendőbe kényszerített fiatal fiúk esete külön misét megérne), menyasszonyi ruhás változatban. Akkor és ott még idegenebbnek éreztem magam, mint azelőtt néhány órával, amikor a helybeli könyvtársnő megkérdezte tőlem, hogy én is egy idegen vagyok-e – finoman utalva ezzel határon túliságomra. Pedig hát épp csak néhány kilométerrel születtem az országhatár túloldalán. Aztán évek múlva a mi otthoni maturandusünnepségünkön előadtunk egy műsort, ami a saját iskolai életünkből inspirálódott, aztán elénekeltünk néhány érzelmes és témába vágó dalt. A szülők így is garantáltan sírtak, pedig nem volt rajtunk semmi extra. Mégis érezték – ők talán igen, mert mi akkor még biztosan nem –, hogy valami rövidesen más lesz. Mi pedig tétován bár, de reménykedve néztünk előre. Magunkat adtuk, mi voltunk a jövő kézzelfogható és valós ígérete a színpadon.
Ehhez képest tűnik legalábbis túlzásnak az esküvők ünnepi szettje és a valcer bódító léptei. Mert ünnepelni kell, az biztos. Nem mehetünk el úgy az egyes életszakaszok mellett, hogy még csak nem is biccentünk egyet. Az átmeneti rítusok fontosságát Arnold van Gennep elméleti alapvetése nélkül is tudjuk, érezzük és jó erdélyi magyar szokás szerint igyekszünk is annak megadni a módját: húsleves csigatésztával, töltött káposzta meg minden. De hogy miért üzenjük a tizennyolc éveseknek, hogy lenge léptekkel felnőtté váltatok, szépek vagytok, s így biztos okosak és megfontoltak is, ezután is mindig, de legalábbis legtöbbször mindig minden így lesz? Mert nem lesz úgy. Felnőtté nem a maturandus után lesznek, hanem az apró betűs részek megélése után. Olyan fejezetek állnak még előttük, immár nagykorúak előtt, hogy sokszor legszívesebben pár évesként topognának édesanyjuk szoknyáját követve, és nem áhítoznának idejekorán a menyasszonyi ruha után. Mert legyünk őszinték egymáshoz: az élet nem csúf, nem is csak gyönyörűség, de valcerrel menyasszonyként átlépni talán nem épp a felnőtté válás egyik leghitelesebb formája.