Valami jót mondani…

Agyonpolitizált világunkban az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” életforma annyira beidegződött, annyira része lett mindennapjainknak, hogy az elmúlt évtizedekben a hétköznapi ember – kivéve, ha élhetetlen – már sorsát is ezek szerint igazítja.
A politikai huzavonák, az országos szintű hűhók, a parasztvakítások lecsapódásai annyira fásulttá, közömbössé idomították világunkat, hogy oda sem figyelünk, kit miért váltottak le, ki tartja a korrupciós rekordot, kit tettek hűvösre, és kit engedtek ki, mert a hirtelen megroggyant egészségi állapotának nem használt a börtönlevegő.
Ennyi cinizmussal telítődve, mit nekünk néhány zsírunkon és toleranciánkon meggazdagodott politikus pár százezer eurós csúszópénze, mit számít öt-hat, „házi” közjegyzővel telekkönyveztetett beltelek, megannyi fantomcég, ilyen-olyan érdekeltség, részvény, vagonírozott székelyföldi erdők, legalizált rablás.
Mit nekünk a Balkán, míg nálunk csak a megyei szintű politikusoktól lefele kezdődik az alvilági kapcsolat, a kisisteni státusz, a fegyvertartási engedély, harci eb, dzsipeken futkosó fogdmegek. Mit nekünk a Balkán, amíg a városi, községi hatalmasságok megveszik, vagy éppen betörik a kényelmetlen, önálló életet élő, netán hangadó, véleményformáló makacs polgárt. Vagy nemes egyszerűséggel kiiktatják a közéletből,anélkül,hogy egyéb módon „megfegyelmeznék”. Volt már erre példa.
És mit nekünk a déli országrész vircsaftja, amikor a templomos emberek csak annyit látnak, hogy az eddig szerényen élő polgármesterük egyik napról a másikra egyházi főgondnok, alapítványi, vadászegyesületi, közbirtokossági, pártszervezeti és mindenféle elnöki tisztséget betöltő „főméltóság” lett azon az elven, hogy a választott embernek egyéb funkciókhoz is ad az Isten eszet. Hiszen már Mikszáth is megmondta A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében.
És ez még mindig nem az igazi Duna-menti tempó. Ha az lenne, korifeusaink már zsebükből szórnák a pénzt a plebsznek. Sőt egyenesen a földre, mint a középkorban. Mi több, elszámolnák protokollnak, mint ahogy ez megtörténik „nagyobb házaknál” is.
Bár amíg a templomok előcsarnokaiban nincs megörökítve a magyar politikus-mentor neve, addig mi itt a Kárpátok gyűrűjében csak ne zsörtölődjünk. De ez sem lepné már meg az információmérgezéstől meggyötört embert.
Napjainkban, amikor szinte minden médiafelületről rémhírek zúdulnak az emberre – olyan szinten, hogy még az időjárást sem lehet úgy megjósolni, hogy a szelet ne pusztító orkánnak, a januári-februári hófúvást ne jégkorszaknak, az esőt ne özönvíznek állítsuk be –, nem könnyű kiegyensúlyozottnak maradni. A napi járványriadóról már nem is beszélve. Ilyen embertelen pszichológiai nyomás alatt egyre nehezebb megőrizni a lelki nyugalmat. Főleg, ha még a sok politikai hazugság, embertömegek napi szintű félrevezetése, semmibevétele, átverése, megalázása is hozzáadódik.
Néha betoppan hozzám régi papismerősöm, s amint átlépi a küszöböt, ellentmondást nem tűrő hangon azzal köszön rám, hogy mondjak valami jót. De jó legyen ám!
Mert aki ilyet tud, az már valami. Ilyenkor mindig meghökkenek, nem a vendégem szavain, hanem magamon, mert nagyon fel kell pörgetnem az eszem kerekét, hogy tudjak valami igazán jót mondani.
S ha látja, hogy erősen gyötröm az emlékezetem, hogy megfeleljek a jóhírmondó szerepének, maga tesz eleget a felszólításnak és elmondja, hogy a mindennapi gondok, nyűgök ellenére Isten kegyelméből még mindig a felszínen evickél, és hogy mekkora csoda ez a hétköznapok tükrében. Igen. A felszínen maradás a mai világban kegyelem és csoda. Mert nézzem csak meg, mondja: meleg a lakás, az asztalon kenyér, a család, a kutyám hazavár, a hátsó udvar nyáron tele van gyógynövényekkel, és megengedhetem magamnak, hogy azonos értékrend szerint élőkkel vegyem körbe magam, ami bizony nagy luxusnak számít a mai világban. És mindezek ellenére nekem gondolkodnom kell, hogy valami jót tudjak mondani… Érzékeljük, mennyire párhuzamos világban élünk: egyik véglet a tobzódás, a káosz, a másik pedig a kisemberek világa, aminek az előbbihez már semmi köze.
Csak miután elmegy, mérem meg igazán szavai súlyát. Mennyi kegyelem marad észrevétlenül. Kegyelem, amit elrejt a temérdek szellemi fertő, ami napi szinten ömlik a teremtett világra. És szinte szégyellni kezdem kishitűségemből és gyarló emberi mivoltomból eredő vakságomat…