Unionista mankó

Meglehetősen álnok dolog lenne, ha éppen mi, magyarok fanyalognánk a román külpolitika új prioritásán, amelyet Traian Băsescu hozott nemrég nyilvánosságra meglehetős egyértelműséggel. A Románia Moldovai Köztársasággal való egyesülése szándékának legmagasabb szintű deklarálása immár nem kezelhető kizárólag revíziós elképzelések civil hangoztatásaként, amelyeket felelős politikai fórumok szükség esetén könnyen címkézhetnek jelentéktelen vágyálmoknak. Éppen mi, akik régiók és identitások közös történelmi gyökerei mentén szeretnénk felépíteni gyermekeink jövőjét, aligha tehetünk mást, mint teljes empátiával és segítőkészséggel viszonyulniegy olyan folyamathoz, amely a mi malmunkra is bőven hajtana vizet.
Lehet persze egy „kifutó modell” egyik utolsó megnyilvánulásaként tekinteni az államfői állásfoglalásra – sokan meg is teszik –, meg nem történtnek azonban semmiképp. Băsescu ugyanis olyan igénynek adott hivatalos hangot, amely ha össztársadalminak nem is nevezhető, létezését nem lehet és nem is szabad megkérdőjelezni. Némileg ront az összképen, hogy a moldovaiak többsége még nem ébredt olyan mértékben nemzetállami öntudatra, amely mindent elsöprővé tehetné a kezdeményezést. Az is súlytalanít némiképp a dolgon, hogy az árnyékban ott áll Oroszország, amely az exszovjet térségben ma még sokkal hangosabban diktál, mint akár a legelszántabb eurobürokrata. Az újabb ukrajnai forradalom is jelzi, milyen vészjelzők kapcsolnának be azonnal, ha Chișinăuban netán mélyebben elgondolkodnának a băsescui felvetésen.
Joggal tarthatunk azonban attól, hogy az egész nem több az államelnök újabb csörtéjénél a lenyelhetetlen, de egyben megemészthetetlen kormányoldalnál. Amely mögött némi fantáziával természetesen több mozgatórugót is felfedezhetünk. Furcsa módon a legkevésbé kézzelfogható tűnik a legvalószínűbbnek. Az EU-vazallus Románia ugyanis olyan mértékben sodródik erre-arra az európai áramlatokkal, hogy egyszerűen felfedezhetetlen bármilyen önazonosító, kapaszkodó, amely kezelhető jövőképet biztosít a fiataloknak. Az „elmigráció” méretei is jelzik, mekkora a baj. Az összetákolt román történelmet egyre többen kezelik gyanakvóan. Ugyanakkor fokozódik azok száma, akik az évszázadokon át másokat mímelő, a történelem kereszthuzatában így-úgy megkapaszkodó románság törvényszerűen kialakuló kisebbrendűségi érzésével küszködnek. Az unionista jövőkép felvillantása olyan impulzus lehet, amely segíthet a románságnak önmaga újrafogalmazásában.
És talán rajtunk is segíthet.