Új idők, új embertípus?

– Ezzel már sajnos nem lehet semmit sem kezdeni – mondta lehangoltan a szerelő – Ki kell cserélni, újat venni, megjavítani ugyanis nem érdemes. Nem lepődtem meg, mert már akkor, amikor telefonáltam a szerelőért, éreztem, valami hasonló lesz a válasz.
– Majd intézkedünk, szólok a főnöknek, így nem lehet dolgozni, ki fogjuk cserélni az egészet – folytatta a szerelő. S ettől kissé megnyugodtam. De most ünnepek után, amikor ismét azzal szembesültem, hogy nem tudom használni a gépet, megint eszembe jutott az ígéret.
Tárcsáztam a céget... de bár ne tettem volna. Érdeklődésemre, hogy mit sikerült az ügyben lépni, kisebb letolásban volt részem.
– Küldött-e nekünk „biletát”? – vont felelősségre először is a tulaj.
Nem, de hát nem is tudtam, hogy emlékeztetőre van szükség – akartam volna válaszolni, miután magamban gyorsan lefordítottam a „bilétát”. De nem volt időm mukkanásra sem, mert a vonal másik végén immár emelkedett hangnemben folytatódott a számonkérés.
– Hát mit gondol? Mi mindenre emlékezünk? Fogalma sincs, hányan jönnek errefelé, s mennyi mindent kell észben tartani. Mindenféle kérésre, ígéretre csak úgy emlékezzünk? – sorjáztak az egyre hangosabb kérdések. Csak éppen azt nem mondta, hogy mindenféle jöttment személy. Pedig hát egy új gép eladásával azért a cég sem járna rosszul – gondoltam. De rögtön eszembe jutott, hogy amennyiben én is főnök lennék, és mondjuk ötven új gépet rendeltem volna a cégtől, mindjárt más hangnemben kezdődött volna a telefonbeszélgetés.
Így hát nekifogtam, hogy emlékeztetőt küldjek. S közben azon gondolkoztam, milyen más világot élünk napjainkban. Én még a régiek közé sorolom magamat. Mert ha valakinek megígérek valamit, igyekszem azt teljesíteni. Akár kecskebukát is vágok, hogy ne égessem le magam mások előtt. Ha pedig mégsem sikerül időre elkészülnöm, igyekszem szólni, tudatni a másikkal – szégyenkezve. Nem állítom, hogy mindent megjegyzek, és soha semmit nem felejtettem el. De próbálok szavahihető lenni. Ma már sajnos egyre kevesebb az ilyen ember. Divattá vált, hogy semmit nem tartunk be, semmire nem emlékezünk, mindent a rengeteg munkára, a rohanó életre fogunk, egyre kevesebbszer kérünk elnézést. Sőt, néha még büszkék is vagyunk arra, ha valamit elfelejtünk. Elvégre nagyon elfoglalt emberek vagyunk, nemde. Úgy látszik, az új idők új embertípusokat alakítanak ki.
Mindezek után már csak annyit, hogy elküldtem a „bilétát” – ismét várakozó módba kapcsoltam –, de már azon gondolkozom, hogy vajon azt majd hogyan lehet újra elfelejteni.