Túlélés

Néhány hete forróság tombol Európában: a meteorológusok szerint a Szahara felől meleghullám érte el a kontinenst. Hetek óta azonban másfajta hullám is érkezik abból az irányból. Menekültek, mondják egyesek, az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján azonban igencsak megkérdőjelezhető az európai szárazföldre lépők személyazonossága. Mert ugyan honnan lenne a fél kontinensnyi távolságból érkezőknek több tízezer dolláros vagyonuk arra, hogy buszokat, autókat és hajókat, a szerb–magyar határig olykor taxikat béreljenek, az embercsempészeknek kemény fejpénzt fizessenek, hogy a táborokból kiszökve energiaitalokat vásároljanak? Hát onnan, hogy pénzelik őket. Mert egyeseknek az a céljuk, hogy ha bankcsődökkel nem sikerült térdre kényszeríteni Európát, akkor megtegyék azt más úton: mesterséges népvándorlással.

Európába azonban más hullám is érkezik: a melegek hulláma. Amely a közerkölcsöt hivatott tönkretenni. Szétzilálni a család intézményét. A liberálisok a másság tiszteletének jegyében már-már hivalkodóan részesítik előnyben a melegeket, transzvesztitákat, az LMBT-tagokat. A teljes keresztyén társadalmat akarják aláásni. Ennek velejárója a finnországi iskolákból a tantárgyak kitiltása, Svédországban a semleges neműeknek felállított illemhelyek, Hollandiában a drogok legalizálása, az általunk konzervatívnak hitt írek népszavazása a melegházasságról, amelyet a vatikáni Pietro Parolin szentszéki államtitkár „az emberiség vereségének” nevezett.

És persze sok minden más is. Például az egykorikonzervatív amerikai elnök, Jimmy Carter kijelentése, miszerint „ha Jézus élne, biztos támogatná a melegeket”.

Igaza van annak az egyházi vezetőnek, aki nemrég egy igehirdetés alkalmával környezetünket olvasztótégelyként írta le. A nemzetállamok megszűnésével ugyanis, a néphagyományok kihalásával olyan lebutított, gondolkodni képtelen, saját érdekeit megvédeni nem tudó embertömeggé válhatunk, amelyet a globális háttérhatalmak könnyen irányíthatnak majd. Lehet persze ezen mosolyogni, egy részét akár cáfolni is, vagy éppen rasszizmust, esetleg szélsőségességet kiáltani, ám a jelek mégis mást mutatnak.

Nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak, még nehezebb a dolgunk. Az előbb említett folyamatok mellett immár egy évszázada élünk szétszakítottságban, az utódállamok pedig folyamatosan igyekeznek bennünket az asszimiláció útjára terelni – sok esetben sajnos sikerrel. Ezért is hallom immár egyre többször, hogy a túlélésre kell berendezkednünk. Amely akár emberöltőket is jelenthet. És ebben eddig, Istennek hála, hatékonyak is voltunk, hiszen számos tatár- és törökdúlás, szabadságharc és világháború, idegen elnyomás és kommunizmus ellenére megmaradtunk.

De mi lesz ezután? Ehhez a túlélési harchoz lenne szükségünk nemcsak gyarapodó magyarságra, hanem Istenbe és a közösség erejébe vetett hithez.