Tízéves az európai uniós tagságunk

A Románia EU-csatlakozását megelőző évben, 2006-ban a Magyar Televízió forgatócsoportja több tucat erdélyi magyart kérdezett meg arról, mi a véleménye az ország uniós felzárkóztatásáról. Néhány gondolat erejéig jómagam is szót kaptam, és azt mondtam, hogy az erdélyi magyarok számára ez nagy esély, hiszen egyéni és közösségi jogainkat tudjuk majd rendezni. Mint később a műsorból kiderült, sokan gondolták ezt így a megkérdezettek közül.

Tíz évvel Románia EU-csatlakozását követően adott a kérdés: valóban ennyire naivak voltunk, akik egy évtizeddel korábban abban hittünk, hogy az Európai Unió képes, illetve akarja-e rendezni a tagállamok területén élő nemzeti közösségek jogegyenlőségét? Talán mégsem naivitás, hanem egyféle megelőlegezett bizalom volt a számunkra évtizedekig elérhetetlennek tűnő nyugati demokráciák irányába.

Egy évtizeddel a hátunk mögött bölcsebbek és okosabbak lettünk. Így többek között már azt is tudjuk, hogy az Európai Unió meg tudná oldani az erdélyi magyar közösség jogköveteléseit, de nem érdeke, nem akarja, vagy egyszerűen közömbös irányába. Politikai bikkfanyelven szólva az unió számára nem ez jelenti a prioritást. És ha tíz év múlva a mai formájában még lesz Európai Unió – amire azért nagy összegben nem fogadnék – nagy valószínűséggel akkor sem ez lesz a legfontosabb teendője.

A tízéves évfordulón persze másról is írhatnék. Többek között arról, hogy ez idő alatt Románia nettó 26,5 milliárd euró vissza nem térítendő uniós támogatáshoz jutott különböző pályázatok formájában. Mindenféle statisztika készült már arról, hogy tíz év alatt mintegy hetven százalékkal nőtt a lakosság nettó keresete, ami önmagában valóban szép teljesítmény, ha nem tudnánk, hogy addig is az unió sereghajtói voltunk, és most is azok vagyunk. Egy nyugat-európai országhoz képest változatlanul nagy a szegénység, de a régiók, az utak és a teljes infrastruktúra elmaradottsága is tetemes. A tagsággal azonban egyértelműen változott valami: az emberek minden eddiginél könnyebben jutnak el a kontinens másik felébe munkát vállalni, és több pénzt keresni. Az agyelszívás, a képzett munkaerő tömeges elvándorlása olyan óriási érvágást jelent, ami már napjainkban veszélyezteti Románia gazdasági fejlődését, de akár tíz-tizenöt éven belül a teljes nyugdíjrendszer összeomlásához vezethet.

Nyugat-Európa ma már nem tud létezni a keleti tagállamok olcsó munkaereje nélkül, a keleti részek pedig egyféle fájdalomdíjként kapják meg azt az uniós támogatást, amivel látszatfejlődést és látszatjólétet teremthetnek.

Kérdés, hogy ez a fajta szimbiózis meddig tarthat el.