Száz év után sem adjuk fel!

A nemzeti régiók védelmében indított európai polgári kezdeményezés aláírásgyűjtési kampánya május 7-én, éjfélkor ér véget. Amikor e sorokat írom, még nem lehet tudni, sikerül-e behozni a  hiányzó aláírásokat, hogy összegyűljön a szükséges egymillió az Európai Unió legalább hét tagállamából. A kezdeményező Székely Nemzeti Tanács a lehetetlent próbálta meg, amikor a koronavírus-járvány miatt meghiúsult papíralapú aláírásgyűjtés helyett utolsó nekifutásként az online aláírások gyors megsokszorozásával igyekszik pótolni a lemaradást. Tény, hogy az utolsó napokban megmozdult a teljes anyaország, és az egész Kárpát-medence magyarsága. A végső hajrára akaratlanul is rátett egy lapáttal Klaus Iohannis román államfő otromba és minősíthetetlen magyarellenes kirohanása, amivel sárba akarta tiporni Székelyföld autonómiatörekvését. Mindeközben az Európai Bizottság még nem adott konkrét választ a polgári kezdeményezést benyújtó Székely Nemzeti Tanácsnak az aláírásgyűjtési határidő hat hónapos meghosszabbításáról.
Az SZNT kezdeményezését hat év pereskedés előzte meg az Európai Bizottsággal, amely első körben elutasította a régiók védelmében indítandó polgári kezdeményezés bejegyzését. Az aláírásgyűjtést per útján is megtorpedózni akaró Románia rögtön beállt alperesnek a brüsszeli intézmény mögé, hogy ország-világ előtt bizonyítsa „modellértékű kisebbségpolitikáját”. Ilyen előzmények után az Európai Bizottságnak elemi kötelessége lenne még egy esélyt adni az európai polgári kezdeményezés sikerre vitelére. Kérdés persze, hogy hajlandó-e erre a gesztusra?
A történet egyértelműen azt bizonyítja, hogy a romániai magyarság autonómiatörekvéseinek nincs más útja, mint nemzetközi porondon harcolni a közösségi jogokért. Ha ezt a törekvést már a rendszerváltás utáni években egységesen felkarolták volna az RMDSZ-ben politizálók, és közös frontot alkotnak az erdélyi magyar külpolitika sikeréhez, sokkal előbbre tartanánk.
Az elmúlt harminc évben a mindenkori román hatalom soha nem ígért területi autonómiát a Székelyföldnek, de sokkal kisebb horderejű ígéreteit sem tartotta be. Annak ellenére, hogy a romániai magyarság parlamenti képviselete gyakran kormányközelben vagy éppen kormányon segédkezett a „modellértékű román kisebbségpolitika” hírének nemzetközi terjesztésében. Amikor viszont a klasszikus ellenzéki szerepkör jutott sorsául, minden oldalról mindenki belerúgott az erdélyi magyarságba. Ahogyan idén is történik Klaus Iohannis államfő vezényletével. Gondolom, ez megfelelő tanulság közösségünk számára, hogy politikusainkat ráébressze a harminc éve megfogalmazott aranyigazságra: következetes és határozott erdélyi magyar külpolitika nélkül nemcsak területi és személyi elvű, kulturális autonómiája nem lesz az erdélyi magyarságnak, hanem felszínesen létező jogainkat is bármikor elvehetik. Ha a „normális” hangvételű embernek ismert, német származású román államfő, Klaus Iohannis ennyire elvtelen húzásokra képes – az egykori Nagy-Románia Párt vezetőit, Gheorghe Funart és Corneliu Vadim Tudort utánzó kirohanásokkal sértegeti a magyarságot –, mit várjunk a román politika Miticáitól? Ebben a miliőben külső segítség nélkül nemcsak autonómiára, hanem hosszabb távú fizikai létezésünkre sincs esély. A titkosszolgálatok által átszőtt és felügyelt állami intézmények olyan „mély államot” teremtettek Romániában, ahol az erdélyi magyarság közellenségnek számít. Egy ilyen felépítésű, antidemokratikus ország törvényhozásában – erős külföldi nyomás nélkül – esélytelen autonómiatervezetek sikerében reménykedni.
A nemzeti régiók védelmébe indított európai polgári kezdeményezéssel remélhetőleg visszafordíthatatlan időszak kezdődik el az erdélyi magyar autonómiaküzdelmek történetében. A számbelileg egyre fogyatkozó és kiábrándult erdélyi magyarság számára a legapróbb sikerélmények is nagyon fontosak. Hadd főjön a román politikum feje, hogy száz évvel a trianoni békediktátum után is létezünk és élünk. Nem adjuk fel!