Szavazni vagy nem szavazni?

A hét végén Európai Parlamenti választást tartanak az unió területén. Erdélyben egyetlen magyar politikai erő indul e megmérettetésen, az RMDSZ, az egyre csökkenő bizalommal felruházott egykori egységes mamutszervezet, amelynek vezető- és középkáderei között alig maradtak az autonómia mellett több-kevesebb következetességgel kiálló politikusok. Az önmagából kifordult Magyar Polgári Párt az RMDSZ-t támogatja a versenyben, az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a választók lelkiismeretére bízza, hogy részt vesznek-e a szavazáson.

Soha! Soha?

Mivel az egytől egyig centralista-etatista, magyarellenességben alig különböző román pártok közül egyetlen nem akad, amely méltó lenne az erdélyi magyarság voksaira, nemzeti közösségünk tagjainak ismét annyi választási lehetősége maradt, mint 2008 előtt. Eldönthetik: részt vesznek-e a választáson és hitelesítik azt a pártot, amely mintegy húsz év késlekedés után – a brassói kongresszus 1993-ban kétéves határidőt szabott meg az RMDSZ absztrakt autonómiakövetelését, valamint program illetve alapszabályzatbeli néhány vonatkozó mondatát a jogszabályok paragrafusnyelvére lefordító úgynevezett autonómia-statútumok elkészítésére – egy éve „blablázik” az autonómiatervezetről. Amint azt a világhálón terjedő találó kisfilm dokumentáltan összefoglalta: egy év alatt tíz ígéret hangzott el ebben a témában, nulla megvalósítás mellett.

Az ésszerű, valamennyi nemzetpolitikai szempontot figyelembe vevő döntés nem könnyű, még akkor sem, ha zsigerből reagálva annak tűnne. Azokra szavazni, akik 1996 óta hitelesítik a román hatalmat, akik egyik történelmi esélyt hagyták ki a másik után, akik román versenypártot csináltak a magyar nemzeti önkormányzatból. Akik leszámoltak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállást képviselő hiteles politikusainkkal Király Károllyal kezdve, Tőkés Lászlóval bezárólag. Akik lassan két évtizede naftalinba tették az autonómiaprogramot, s csak akkor veszik elő, ha úgy érzik, hogy megköveteli a pillanatnyi választási konjunktúra és a szavazóbázis? Soha! – mondanánk, és joggal mondhatnánk.

 A semjéni racionalitás

A másik oldalon ott van az a racionális gondolatmenet, amelyet többek között Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes fogalmazott meg, és amelynek lényege, hogy ha az RMDSZ kiesik az Európai Parlamentből, oda nem kerül be helyette másik erdélyi magyar párt. Az Európai Parlamentben nem sok minden dől el, egyelőre a kisebbségi kérdés – tetszik ez nekünk vagy sem, de nemzetközi porondon államalkotói szerepre jogosító társnemzeti mivoltunk dacára így jelennek meg a sorsproblémáink – tagállami hatáskörbe tartozik. Ennek dacára ez is olyan fórum, amelyet a román nemzetstratégiai érdekeknek alájátszó eddigi politikával való szakítással, tudatos külpolitikával kihasználhatnánk a külső nyomásgyakorlásban. Kérdés: hajlandó és képes lesz-e valaha erre a szerepre az RMDSZ? De akár hajlandó lesz, akár nem, egyik oldalról elképzelhetjük az eltüntetésünkre törekvő román homogén nemzetállam híveinek euforikus örömét az RMDSZ kibukása esetén. Valamint azt is, hogy az erdélyi magyar közösség nagy része kollektív sikertelenségként élné meg azt, s elmaradna az idegen érdekeket képviselő álképviselet bukása okán elméletileg elképzelhető kollektív katarzis. Magyarán: jó okunk van feltételezni, hogy többen lesznek azok, akik a kibukást magyar kudarcnak fogják majd fel, mint azok, akik az RMDSZ komprádor, álmagyar politikájának kudarcaként kezelik az esetleges eseményt.

Az is tény, hogy az Európai Parlamentből való kibukás megrendítené az RMDSZ-ben jelenlegi regnáló neptuni vétetésű vezetését, s magát a szervezetet is. A parlamenti választásokon pedig nem az 5 százalékos küszöb az irányadó, hanem a 6:3-as, tehát attól sem kell félni, hogy ha egyszer 5 százalék alatt teljesít a közösség, a továbbiakban semmilyen sorsdöntő testületbe be nem kerülünk. Szépen hangzik a magyar miniszerelnök-helyettes normatív, előíró kijelentése, miszerint „Az RMDSZ-nek az a feladata, hogy a mindenkori szituációban próbálja érvényre juttatni a magyar nemzeti érdekeket”, arra a kérdésre viszont, hogy ezt tette-e a szövetség az elmúlt évtizedekben, egyértelműen nemleges a válasz. Igaza van Semjénnek abban, elvi síkon elképzelhető, hogy egy kisebbségben élő nemzeti közösséget képviselő politikai erő ne a párttáborok alapján orientálódjon, amikor kormányra lépésről dönt. A probléma a motivációban van. Az RMDSZ-elit nem a magyar szabadságprogramot, az autonómiát képviseli a kormányban a román etnokratikus akarattal szemben, hanem a nyíltan magyarellenes román politikát hitelesíti a külföld és a választók szemében.

 Jelöltek és dilemmák

Másik dilemmatikus kérdéskör a jelöltek problémája. Winkler Gyula eddig nem sok vizet zavart, de nem is ártott különösebben. Hasonló, sőt, talán fokozotabb várakozásaink lehetnek Vincze Lóránttal kapcsolatban. Sógor Csaba alapvetően jól teljesített, vele továbbra is elképzelhető az autonómiaelvű együttműködés. Ha Frunda György lenne az RMDSZ-lista élén, aki külügyi kérdésekben már több ízben is leszerepelt Neptuntól Strasbourgig, az autonómiatörekvéseknek ott tett keresztbe, ahol tudott, egyértelmű lenne, hogy a nemzeti önrendelkezés híveinek távol kell maradniuk a választástól.

Így viszont a következtetés az, hogy nincs következtetés.

Mindenkinek magának kell eldöntenie: hajlandó-e szavazatával támogatni egy hiteltelen szervezetet azért, mert bejutó helyre jelölt egy autonomista politikust, vagy sem. És azt is, hogy mi nyom többet a latban: sikertelenségélménye lehet a közösségnek az RMDSZ kibukása vagy az, hogy egy ilyen bukás hozzájárulhat az erdélyi magyar közélet megtisztulásához.