Szabadulásunk harmincéves története

Emlékezik Temesvár és emlékezik az ország. Aki átélte a harminc évvel ezelőtti rendszerváltás történéseit, a maga módján igyekszik felidézni azokat a napokat, amelyek saját életében is korszakváltást, új világot, új kezdetet jelentettek.
Harminc évvel ezelőtt hatalmas értékként hullott ölünkbe a szabadság. A tömegeket átjárt eufória csodákra volt képes: eltűnt a félelem, az évtizedeken át visszatartott rettegés és suttogás. Az emberek úgy vonultak utcára, hogy nem féltek semmitől. A haláltól sem. Ez volt az a pillanat, amikor mindenféle hazugságaival együtt kártyavárként omlott össze Ceaușescu rettegett rendszere. A hatalmas elnyomógépezet már nem tudta megfélemlíteni a tömegeket. Temesvár élő példa rá, ahonnan a forradalom első napjától, december 16-tól kezdve tömegesen szedte össze a tüntetőket az utcáról és a házakból a Milícia és a Szekuritáté, hogy megkínozza őket és előkészítse a nagy kirakatpert, amelynek nyomán minden bizonnyal sokat kivégeztek volna, a szerencsésebbek pedig nehéz börtönbüntetéssel „ússzák meg” a kommunista diktatúra megerősödését. A tömeget mégsem tartotta otthon a félelem.
Egyszer minden diktatúrában eljön az a pillanat, amikor az ember rádöbben, már nincs hova hátrálni. Ez történt 1956-ban Magyarországon. Ha akkor nem érkezik szovjet segítség, a népfelkelés kiseperte volna a kommunista rendszert az országból. Románia nagy esélye és szerencséje volt, hogy Ceaușescu rendszerét nemcsak saját népe utálta, hanem a környező országok közül sem ugrott senki a diktátor megsegítésére. Bármilyen erős volt a diktatúrát fenntartó állami gépezet, külső segítség nélkül képtelennek bizonyult megőrizni a sokat hangoztatott „belső rendet”.
Lehet azon vitatkozni, hogy mi történt 1989 december 22-e után, és miként ragadta magához a hatalmat a kommunista rendszernek – a nyolcvanas évek végére a Ceaușescu házaspár szemében kegyvesztetté vált – másodvonala. Az viszont vitathatatlan, hogy az utcára vonuló százezres tömegek ütötték be a kommunista rendszer koporsójába az utolsó szöget. Igazi hősök mindazok, akik az elnyomó állami gépezet pribékjeivel szembe menve nemcsak szabadságukat kockáztatták, hanem életüket áldozták. Ne legyenek illúzióink: kiállásuk és hősiességük nélkül nem lehetett volna megbuktatni Európa legutolsó sztálinista rendszerét.
Jó hallani, hogy néhány román nyelvű híradó ma is az 1989-es népfelkelés szikrájaként említi Tőkés Lászlót és a temesvári református gyülekezetet. A Szekuritáté 1989-ben átmentett hatalmas emberállományának újbóli beépülése és térfoglalása a romániai közéletben mégsem tudta semmissé tenni a harminc évvel ezelőtti reményt. Bármennyire is erős volt a román társadalomra gyakorolt hatása és agymosása, egyre több ember akar ma is igazi rendszerváltást.
Akik átéltük 1989 decemberének reményteljes napjait és a szabadító karácsony örömüzenetét, azok számára az újrakezdés ígérete egy életre szól. Az akkor kapott útravaló nemcsak a mienk, hanem gyerekeinké is. A szabadulás nem pusztán egyéni kincs: egyben a közösség vagyona. Amit a következő nemzedékek számára is meg kell őriznünk.