Sírjelek üzenete

A sírjelek elsődleges feladata az elhunyt nyughelyének jelzése és különböző adatok őrzése. Formai változatai és díszítésmódja napjainkhoz képest valamikor jóval hagyományosabb és tájjellegűbb volt, a különböző temetők képe manapság egységesülni látszik, jóval gyorsabb lefolyású „divathullámok” sepernek végig rajtuk. Az utóbbi évtizedeket leszámítva az erdélyi temetőkben igen ritkának számítottak a különböző mauzóleumok és kripták, amelyeket elsősorban vidéki birtokosok, nemesek, vagyonosabb falusi mesterek emeltettek maguknak és családjuknak.

A hagyományosnak számító sírjelek mindenekelőtt felekezeti hovatartozás szerint különböztek egymástól: a római és görög katolikusok sírkeresztet, keresztet, a protestánsok zárt – oszlop vagy tábla formájú – sírkövet, síremléket, vagy fejfát, kopjafát, gombfát, illetve sírtáblát, míg a falusi zsidóság főleg sírkövet, sírtáblát állított hozzátartozója sírjára. További formai eltéréseket az alapanyag – fa, kő, vas – szolgáltatott, illetve falvanként, néprajzi csoportonként, tájegységenként éltek eltérő változatok.

A fából készült katolikus keresztek gyakori kiegészítő díszének számított a kovácsoltvasból készített keresztszeg, de e forma jellegzetes változata az úgynevezett nyerges, kalapos, illetve kávás, zsindelyes kereszt. Kereszt alakú sírjel kőből és vasból is készülhetett. A népi készítésű sírjelek között minden bizonnyal a kereszt alakú sírkövek, domborművek, díszítmények jelzik leginkább a nagy európai stílusok hatását. A protestáns fa sírjeleket Kalotaszegen például fütül való fának, a Hajdúságban főütül való fának, Partiumban és az Ormánságban pedig fejfának nevezték. Erdélyben a kopjafa elnevezés a legáltalánosabb, első írásos említését 1543-ból ismerjük. „A kopja előtag »döfőlándzsa« jelentésű. A megnevezés e fejfatípus karcsú, általában csúcsosan végződő formájával, vagy azzal a temetkezési szokással magyarázható, hogy a koporsó előtt föld felé fordított kopját hordoztak, illetve a koporsót két-két dárdarúdon vitték ki a temetőbe, s azokat elhantolás után a sír két végébe állították. A végvári magyar vitézek a 16. században a csatában elhunyt társuk sírja fölé tűzték lándzsáját, hogy ezzel is jelezzék: ott katona nyugszik” – áll a Magyar néprajz című kiadvány népszokást, néphitet és népi vallásosságot tárgyaló részében. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint viszont nem egyértelmű, miért és hogyan alakult a kereszt-fejfa, katolikus-protestáns megkülönböztetés: „Noha bizonyos formák történeti hátterét keresve egyes kutatók igen messzi múltba nyúltak vissza, a faanyag romlandósága miatt a ma ismert fejfatípusokat csak a 18. századig követhetjük, egyelőre nyitva hagyva azt a kérdést, hogy a fejfa a reformáció-ellenreformáció korában vált a római katolikusoktól megkülönböztető sírjellé, (így sem kizárt a régebbi formai hagyományok folytatása) vagy éppen fordítva: a kereszt lett a római katolikusok megkülönböztető jele.”

A sírkőre vonatkozó legkorábbi emlék is csak 18. századi: a sírkövek és sírkeresztek ekkor nemesi, illetve polgári sírokat jelöltek. Ennek hatására később elindult a paraszti sírkőfaragás is. A fából készült sírjelek anyaga tölgy vagy akác, esetleg cser. A fatönkös fejfa szinte a tönk természetes állapotát idézi, többnyire csak elöl megmunkált, ide tartoznak a Partiumban előforduló, csónak alakú fejfák is. Az oszlopos fejfa minden oldala egyformán kifaragott négyzet vagy téglalap, ritkábban kör alaprajzú. Több altípusa van, ide tartoznak a kopjafák vagy gombfák is. A táblás fejfa lényegében deszkából kifűrészelt tábla, vagy oszlopra szegezett deszka. A sírokra rendkívüli esetekben kiegészítő jelek is kerültek. A házasulandó korú leányok, legények sírjelére – az elmaradt lakodalomra utaló – pántlikát, keszkenőt, bokrétát kötöttek. A mezőségi Széken halottak napján a zenész cigányok kimentek este a temetőbe, mivel az utóbbi években elhunyt legények, leányok szülei gyermekeik sírjához hívták őket, hogy húzzák el annak kedves nótáját. A Kis-Küküllő menti székely falvakban a szerencsétlenségek áldozatainak sírjaira hosszú, a gyászos eseményt elbeszélő verset róttak, és piros zászlót kötöttek.