Sepsiszentgyörgy fesztiváros

Csak a sörfogyasztásban – „mindössze” 70 ezer liter... – maradt az eddigiek alatt a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok 23. rendezvénysorozata. Azt sem a fesztiválozók hirtelen támadt önmegtartóztatása magyarázza, hanem a hűvös-esős idő, amelyben azért inkább a tömény vagy a bor csúszik. Ami kétségbevonhatatlan: Erdély legelső, 1992-ben útjára indított városünnepének frissen tartása érdekében évről évre jelentős erőfeszítéseket tesznek a szervezők. Hogy hasonló esetekben mi a siker fokmérője, arra aligha van bárkinek is tuti válasza, de úgy tűnik, több mutatóban is jól áll Szentgyörgy. Az előzetes becslések szerint az idei rendezvény pénzügyi mérlege pozitív irányba tendál, több mint 80 ezer ember hömpölygött a különböző helyszínek között, s állítólag még az amerikai nagykövetség több tagja is ott „spionkodott” a tömegben.

A különböző események útján – Szent György Napok, Székely Vágta, Reflex és PulzArt fesztivál – megvalósuló „márkaépítésre” erőteljes hangsúlyt helyező szentgyörgyi városvezetés ezzel együtt rendre nem ússza meg a különböző fajsúlyú kritikákat, fanyalgásokat sem. Amelyek között természetesen van jogos és kevésbé megalapozott is, az összkép azonban többnyire kedvező.

Mi is úgy láttuk. Hiszen láttunk rengeteg jókedvet: harsány vidámságot, osztálytalálkozónyi sörözéseket, szemétért lehajló, szemmel láthatóan nem köztisztasági alkalmazottat, ölelőönkénteseket, füzérben vonuló csinos tiniket.

Végigültünk többnyire moziutánérzés színházi előadásokat, haknidarabokat, amelyeket szerencsésen vittek át a túlsó partra remek színészek, mint aHernádi Judit, Kern András vagy Udvaros Dorottya. De azért jó lenne végre nem kizárólagosan alacsony költségvetésű előadásokkal találkozni a vásári kínálatban.

És láttuk a városnapok alkalmával átadott, de állandónak szánt mini terrormúzeumot, ahol az elmúlt évszázad kommunista rémálma okozta szenvedéseinek kívánnak örök emléket állítani. És mosolyogtunk a tábori cenzúrát kijátszó levelezőlap-címzésen, amelyen a feladó a legszükségesebb küldeni valót jelölte meg tűpontosan: Gumicsizma utca 42. És újra nem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhetett az emberiséggel. Velünk.

És láttuk a bolgár rendszámú kisbuszból kiszálló, a katolikus templom mögötti parkrészen gond nélkül dolgát végző sokrokolyás cigányasszonyt. És hallottuk azt is, hogy sokan inkább hatalmas kerülőt tettek, csakhogy ne kelljen átevickélniük a Mikó utcai bugyisoron.

És végigvonultunk a kézművesek szemet-lelket gyönyörködtető során, ahol jó volt beszélgetni, lökdösődni, kipróbálni tulokkürtöt, felpróbálni szőttes inget, megpróbálni felvenni a ritmust a mindenütt felbukkanó zenészek nyomán kialakuló rögtönzött tánckarokkal. És alkudozni, és örülni a tízlejes, minden bizonnyal eleve bekalkulált kedvezménynek.

És kóstoltunk jó borokat a múzeumkertben, amelyet folyamatosan belengett-telezúgott-beharsogott a dzsessz, a világzene, az a capella. És újra kóstoltunk jó borokat és jó pálinkákat, mert legalább kétszer fordulni kellett, hacsak az ember nem kezdte mindjárt egy egész palackkal.

És hallottuk a nagyszínpadok kínálatát, együttesek dübörgését, a Vama frontemberének már-már meghatott köszönetmondását, több ezer szájról olvashattuk le a Tankcsapda dalainak szövegét, élveztük a Kispál szeretni való zenéjét és humoros összekötő szövegeit, felfedeztük magunknak a Punnany Massif zenei világát.

 És ettünk, és ittunk, és mulattunk. És kávéztunk, és minden este eldöntöttük, hogy holnap nem jövünk ki, mert már nem vagyunk a régiek. Aztán másnap újra ettünk, és ittunk, és mulattunk és kávéztunk.

És bár a mai napig nem tudom, ki volt az a roppant ismerős, ténsasszonyosan kerek képű hölgy, aki öt perc alatt valamennyi diákkori emlékemet elsorolta, állítólag már a 23. alatt elkezdődött a következő városünnep szervezése – ahogy az a nagyobbacska rendezvények esetében illik. A szervezők a fesztiváros fantázianevet ízlelgetik. Lesz, akinek tetszik, és biztosan olyan is, akinek nem. Jövőre az is kiderül, kik lesznek többségben. Madártávlatból és emberközelből egyaránt.