Repedések a vörös betonon

A népnek mindig igaza van – mondta ki Victor Ponta elnökjelölt vasárnap este az urnazárások, és ama felismerés után, hogy ha a nép nem akar valamit, nem elég a meggyőzésére a világ összes pénze, a kormányfői szék, a legbefolyásosabb médiabirodalmak támogatása, a román ortodox egyház. Márpedig a választók egyértelműen kinyilvánították, mit nem akarnak, bár napközben még a legmerészebb politikai elemző, guru vagy spindoktor sem merte volna kijelenteni, hogy Johannis győz, ráadásul ilyen arányban.

Megdőlt ezzel és érvényét veszítette több mítosz is. Nem szeretnék ma fiatal pályakezdő szociológus lenni, ugyanis nehéz napok várnak rájuk: a bölcsészek várhatóan elkerülik majd a szakot, hiszen kemény matematika, a szociális hálózatok most felnövő tudományának, gyakorlatának alapos ismerete kell a szakma további műveléséhez. Innen fújhat a győzelem szele, azoké, akik képesek voltak szembemenni az olajozott vörös gépezettel, és egy magát hivatalosan ortodoxnak tituláló országban egy protestáns kisebbségit juttattak győzelemre.

A győzelmes voksokat leadók vélhetően nem vásárolnak akatisztokat, és bérletük sincs olyan ortodox portálokra, ahol havi 24 euróért egyhavi „tisztítást” lehet vásárolni. Ettől függetlenül lehetnek jó keresztény emberek, vagy egyszerűen csak olyan tisztességes állampolgárok, akik megunták, hogy öltönyös csibészek vagy gengszterek mindent kimagyarázzanak egy bonyolult, folyamatos cirkusz keretében.

A román civil társadalomról van szó, amelynek felnőtt mára egy egészséges része, olyan fiatal emberek, akiket nem lehet az orruknál fogva vezetni, nem tartanak tévét a háznál, és saját véleményük van az életről, amelybe csak annyi politikát engednek be, amennyi feltétlenül szükséges. Ez a láthatatlan tömeg szerveződött a háttérben laza szövetséggé, feltehetően a rendelkezésre álló világméretű agórán, ott találtak egymásra, miután aggódni kezdtek saját maguk, szeretteik, barátaik és az országuk jövőjéért. Ez az a generáció, amelynek döntéseket befolyásoló része a megélhetése érdekében reggeltől estig kénytelen írni-olvasni, fegyelmezetten gondolkodni – ellentétben például a parlamentben magukat honatyáknak tituláló számos senkiházival –, keményen dolgozik, és elvárja, hogy a politika vagy a politikus ne nézze hülyének. Megtanulta, hogy az életben mindenért keményen meg kell dolgozni, s ezen a teszten az uborkafára felkapaszkodott habkönnyű politikusok, köztük Ponta is, elcsúsztak.

Másrészt nehezen hihető – s ezen a szocialisták is elgondolkodhattak volna –, hogy egy egész ország népe azok után szavaz bizalmat egy baráti, bűnöző társaság kijelölt vezetőjének, hogy egy kormányra való korábbi vezetőjük, miniszterük vagy miniszterelnökük már megjárta a börtönt vagy épp oda készül. Al Capone legpénzsóvárabb könyvelője is pironkodott volna annyi pénz láttán, amennyit a szocialista vezetők – bizonyítottan a közösből! – eddig kiloptak, amit meg csak elherdáltak, eurómilliárdokat, azért a baráti Kína baráti kormánya egy szép, nagy levegős stadionban egyszerűen felakasztotta volna őket. Kezdve a Bechtel nevű szélhámossággal, amikor vásároltunk 50 kilométernyi sztrádaszerűséget méregdrágán, befejezve a szállításügyi minisztérium nevű gyagyások intézetével, akik hosszú évek óta keményen dolgoznak azon, hogy Renault vagy Ford szedje a sátorfáját. Nem vicc, Marokkóból Münchenbe hamarabb megérkezik a Logan személygépkocsi, mint Mioveni-ből, és erre a szocialista kormány válasza az, hogy időnként előáll egy hihetetlenül drága megvalósíthatósági tervvel, vagy egyszerűen csak évek óta hazudozik. Márpedig a Renault esetleges távozásával nemcsak egy-két megye gazdasága omlik össze kártyavárként, hanem tízezernyi beszállító cég, kis cégek, gyárak, sok ezer ember jelene és jövője, a román gazdasági növekedés meg mínuszos lesz. Szocialista buli volt Vâlcea megye koronaékszere, az Oltchim vegyi kombinát kiárusítása, ott is százezer ember jövője forog kockán, legjobb úton vagyunk a teljes hazai tejfeldolgozás csődje felé, miközben ők vörös sálakat meg szatyrokat osztogatnak – hogy csak néhány példát soroljunk.

Nem csoda hát, hogy a fiatal emberek elolvasták Johannis programját, amelynek legelső pontja leszögezi: egy társadalom nem lehet jobb, mint amilyen az oktatási rendszere. Nem új ötlet, az írásbeliség előtt már tudta ezt az emberiség, csak a legutolsó 15 tanügyminiszterünk látszott elfelejteni ezt. Leírta azt is, hogy versenyképessé kell tenni a román gazdaságot, a mezőgazdaságot, fel kell emelni a falut, a tulajdont meg kell védeni, együtt kell dolgoznunk. A kormányzást a gyakorlatban kell művelni, nem a tévében, a politika finanszírozását átláthatóvá kell tenni, az állam intézményeinek tisztelniük kell a fenntartójukat, vagyis a polgárt. Újra kell indítani a regionalizációt, a decentralizálást, európai infrastuktúrára van szükség, meg kell tervezni a jövőt, nemcsak egy parlamenti vagy kormányzási ciklus idejére. Hát csoda-e, hogy annyi szavazatot kapott?