Régi beidegződés, új háború

Amikor 1989 végén megszabadultunk a kommunista hatalomtól, úgy gondoltuk, immár semmi rossz nem történhet velünk. Mi is úgy fogunk élni, mint máshol, a hőn áhított Nyugaton (az más kérdés, hogy azóta rengeteg vonatkozásban mélységesen csalódnunk kellett benne). A 80-as években naphosszat hallgattuk az Amerika hangját, figyeltük a Szabad Európa Rádió elem­zéseit, néztük a Dallas sorozatot, s elgondoltuk, milyen jó lesz, ha a Ceauşescu-rendszer megbukik.
És valóban más világ köszöntött ránk. Igaz, nem gondoltuk volna, hogy a városok utcáin fegyverropogást, tankok masírozását fogjuk látni, hallani, hogy emberek tucatjait lövik halomra. De reméltük, hogy erre többet soha nem kerül sor. S ha azt vesszük, hogy az üzletekben mindent kaphatunk, útlevelünkkel immár szinte mindenhova el tudunk menni, a repülőjáratokkal kinyílt a világ, akkor elmondhatjuk, valóban más életünk van. (S akkor most hadd ne említsük a bányászjárásokat, a Szekuritáté által szervezett magyarok elleni pogromot, a kisebbségi jogok megnyirbálását stb.)
Bekerültünk az európai körforgásba, s álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a véres 20. század végét nem békében éljük meg a kontinens eme viharokkal és háborúkkal tűzdelt szegletében. És sajnos csalódnunk kellett. Az évtizedekkel ezelőtt összetákolt állam a szomszédunkban – történelmi léptékkel mérve – egyik pillanatról a másikra szétforgácsolódott. Egy véres, hosszú évekig tartó délszláv háború folytán.
Hát most már végleg leszámoltunk a múlttal – gondolhattuk akkor. Ennél rosszabb már nem jöhet. Beléptünk a 21. századba, ahol a háborút már nem a földön vívják, hanem a gazdaságban, az adatokkal, a sajtóban, a bankok és a tőzsdék, valamint az energiahordozók világában. A 21. század Európájában már nem lehet félelem és harc, háború és rettegés.
S milyen nagyot csalódtunk ismét. Néhány éve köszöntött ránk a migránsáradat, amely azóta is tart. Hónapokig azt lestük, milyen terrorakciókra kerül sor. Aztán következett a mindenkit megrendítő, soha nem látott méreteket öltő vírusjárvány a maga megszorításaival, bezártságával, gazdasági válságával. Hogy mindenerre rájöjjön az újabb háború.
Azon vesszük észre magunkat, hogy amint annak idején mi is felfeküdtünk a rádiók hullámaira és a nagy elszigeteltségben figyeltük, mi történik a nagyvilágban, úgy most a gyerekeink bújják az internetet. S számolják, hányan hunytak el vírus következtében, hányat öltek meg tőlünk alig néhány száz kilométerre a fegyveres összecsapások következtében. Néhány évtizeddel ezelőtt úgy gondoltuk, olyan rossz már nem jöhet gyerekeink, unokáink számára, mint amilyenben nekünk volt részünk. Hogy a 21. század Európája másról fog szólni, nem a megosztottságról, a félelemről, a harcról. De lassan rá kell jönnünk arra, hogy tévedtünk. A kontinens eme része továbbra is lőporos hordóként működik, s a béke ingatag lábakon áll. Főleg ha környezetünkben olyan nagyhatalmat találunk, amely nem tudja levetkőzni a régi beidegződéseket, a lerohanás, leigázás kényszerét.
Nem marad más hátra, mint hálát adni a Jóistennek, hogy a háború ismét „csak” a szomszédban robbant ki, a délszláv helyett immár keletszláv háború, s imádkozni, hogy az erőszak kerüljön el minket. Úgy tűnik, a történelem valóban ismétli önmagát, és kevesen tanulnak belőle.