Rácsok és borogatások

A napokban börtönlázadási hullám söpört végig az országon. A rabok életkörülményeik javítását követelik. Ugyanazt kicsiben, mint amit a norvég tömeggyilkos Breivik nagyban. Figyelemre méltó.

Egyre inkább erősödik bennem egy olyan érzés, hogy az emberiség egyik fele azon iparkodik, hogy valamilyen módon átverje a másik felét. Meggyőződésem, hogy a bűnözők fele sem kerül rácsok mögé – gondolok itt elsősorban a „fehérgalléros” gengszterekre, akik különböző pénzügyi manipulációkkal vagyonokra tesznek szert, egyáltalán nem törvényes úton. Mindazonáltal a börtönök túl vannak zsúfolva, a fogvatartási körülmények a kommunista időkhöz képest nem sokat változtak, annak ellenére, hogy sokan kimondottan életcéljuknak tekintik, hogy ezen változtassanak. Emberek vannak a rácsok mögött is, mondják – bár az állomány minősége nyilván eléggé vitaható. De abban egyetértünk, hogy ettől még nem kell őket középkori körülmények között fogva tartani. 

Mi lesz viszont a kórházakban, iskolákban, menhelyeken, öregotthonokban tengődőkkel, egymás hegyén-hátán élőkkel? Az ártatlanul nyomorgókkal? Értük ki küzd? Mert az, hogy esetükben kevesebben emelik fel a szavukat – lásd többek között a nép ügyvédjének aggodalmát a börtönlakók iránt –, a napnál is világosabb.

A rabok különféle módon zsarolják a kormányt. Éhségsztrájkolnak, gyújtogatnak. A betegek hallgatnak. A bűnözőknek mindenféle hiányérzetük van, lázadnak. A beteg ember csendben múlik ki az egészségügy kritikán aluli színvonalának halálos karmai között.

A börtönöket – ahogyan az egészségügyet, az oktatást, a gyermeknevelést és egyebeket – az adófizetők pénzéből tartják fent. Az állam évente nagyjából egymilliárd lejt költ a rabokra. Egy elítélt eltartása 2500 lejbe kerül havonta. A gyermeknevelési segély 84 lej! Ennyit tud a jövőre kisajtolni adópénzünkből a román állam. És hogy a furcsaságokat tovább fokozzuk: egy beutalt beteg napi háromszoros étkeztetését a legtöbb kórháznak körülbelül hét lejből kell megoldania, míg egy kutyamenhelyen 10 lejre esznek az ebadták, naponta.

A börtönprobléma nem elhanyagolható. Vannak helyek, ahol egy ágyban két rab alszik – de ugyanez a helyzet a kórházakban is. Felvetődik a kérdés: kinek is van erkölcsi alapja ahhoz, hogy követelőzzön? Az elítéltek általában erejük teljében levő férfiak, akiknek a társadalom nyújt még egy esélyt. A betegek meg épp hogy támolyognak, és lehet, utolsó nekifutásuknál tartanak a gyógyuláshoz vezető úton.

Egyelőre a rácsok erősebbek a borogatásnál.