Profik és dilettánsok

Nézőpont kérdése, hogy milyen művészi értékeket hordoz magában egy műkedvelő előadás, alkotás. Akadnak viszonylag sokan, akik csak legyintenek, ha amatőr művészetről esik szó, mások elismerik, hogy ez is egyik módja az ember önmegvalósításának. Régebben szinte minden faluban létezett például műkedvelő színjátszás, ami érdekes módon 1990 után nem éledt újra, mára pedig jórészt eltűnt. Ennek oka abban is keresendő, hogy az elnyomás alatt nagyobb volt a lelkesedés, a kisebbségben pedig erősebb a nemzeti öntudat.

A műkedvelők munkáit nem szabad sem lebecsülni, sem túlértékelni, ahogyan ez olykor előfordul azokkal, akik aktívan részt vesznek, vettek benne. Mindazonáltal azt is el kell ismerni, hogy egy amatőr olykor jobban törekedik a tökéletes megoldásokra, mint hivatásos társa. Nyilván ebből a görcsös igyekezetből nem mindig születik halhatatlan alkotás, de mindenképpen elismerésre méltó a vágy, hogy valami különlegeset hagyjon maga után. Aztán vagy sikerül, vagy nem… Egy autodidakta sosem veheti fel a versenyt a szakmáját éveken át tanuló, kutató társával, viszont a lelkesedés olykor messzebbre viheti, mint azt, aki éppen azért adja fel, mert tisztában van azzal, hogy hol rontja el a dolgokat.

Műkedvelő színjátszók, festők, szobrászok mellett a múlt rendszerben létezett egy külön kategória, amit ma amatőröknek neveznénk, de emberek, vállalatok, intézmények sorsát hordozták vállukon. Ez a tendencia leginkább a múlt század ötvenes, hatvanas éveire volt jellemző, amikor még a „vasököl oda csapott, ahova köll”. Négy elemit végzett munkások, ezen belül is a különlegesen megbízható káderek lettek egyik napról a másikra hatalmas ipari létesítmények, művelődési intézmények vezetői. Ők parancsolgattak a diplomásoknak, kezükben olykor egy ország, egy nép sorsa fordult meg. És a dolgok valahogy mégis működtek. Legalábbis egy ideig. Ennek okát abban kell keresni, hogy ezek az egyszerű emberek, akik vezető pozíciókba kerültek, mégiscsak a szakmából jöttek, volt némi tapasztalatuk abban, amit csináltak. Nyilván hosszú távon nem kifizetődő, ha amatőrök kezében van a hatalom, főleg, ha az illető diktatórikus módszerek bevetésére is hajlamos.

Sajnos manapság kevés egyetem nyújtja azt, amire hivatott lenne: magas fokú képzést, ahonnan a fiatalok szakmájukhoz értő profikként távozzanak. Igaz ugyan, hogy a tapasztalat semmivel sem pótolható, ám alapvető dolgokat meg kellene tanulni már a felsőfokú intézmények padjaiban. Ugyanakkor súlyos szakemberhiány van a munkapiacon, hiszen akik képzettek és értenek a hivatásukhoz, külföldön keresik jobb pénzért a boldogulást. Az iskolák pedig nem nyújtanak megfelelő utánpótlást. Így fordulhat elő, hogy az utóbbi időben lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy akiktől elvárnánk, hogy hivatásosként viselkedjenek, csődöt mondanak. Olyan esetekbe ütközünk lépten-nyomon, amikor éppen a profiról derül ki, hogy amatőr módon végzi munkáját. Ennek pedig súlyos következményei lehetnek nemcsak egy emberre, hanem az egész társadalomra nézve. A mostani rendszer egyik legnagyobb rákfenéje, hogy politikai alapon neveznek ki vezetőket, és csak a szerencsén múlik, ha az illető véletlenül ért is ahhoz, amit rábíztak. Nem beszélve az elburjánzott rokoni és baráti szálakról, amikor úgy kerülnek emberek a csúcsra, hogy semmi közük ahhoz, amit el kellene végezniük.

Ha valaki elmondja Hamlet monológját, pedig nem hivatásos színész, abból nem lesz tragédia, legfeljebb megmosolyogjuk. De az már egyáltalán nem vicces, amikor szakmájukban műkedvelőknek számítók vezetnek minisztériumokat, létfontosságú intézményeket, és szinte az egész kormány dilettánsok gyülekezete. Az amatörizmus levét pedig egy egész ország issza...