Pozsgay Imre politikai öröksége: a harmadik út

Az első szabad magyar választások után negyedszázaddal aránylag kevés szó esik e folyamat egyik főszereplőjéről és akkori sztárpolitikusáról, Pozsgay Imréről, akinek a kommunista pártot belülről őrlő tevékenysége nagyban hozzájárult a rendszerváltás békés lebonyolításához. Más kérdés, hogy a rendszerváltozás félresiklott: az ország az egyik nagyhatalom gyarmatából egy másik nagyhatalom félgyarmatává vált. 2010 óta megromlott hírünk, imidzsünk épp annak tulajdonítható, hogy e félgyarmati állapotban próbálja a kormány tágítani a mozgásteret, visszaszerezni minél többet a politikai és gazdasági szuverenitásból.

Kudarcos közép

Pozsgay Imre 1990 novemberében kilépett a Magyar Szocialista Pártból és barátjával, Bíró Zoltánnal valamint olyan jeles nemzeti értelmiségiekkel, mint Kukorelli István alkotmányjogász, Gidai Erzsébet közgazdász, Püski Sándor könyvkiadó vagy Sára Sándor filmrendező, megpróbált Nemzeti Demokrata Szövetség (NDSZ) néven egy középre húzó, nemzetépítésben, közösségerősítésben gondolkodó, se jobbra, se balra nem néző szervezetet sikerre vinni. Próbálkozásuk kudarcot vallott: a párt az 1994-es választáson szerény, 0,6 százalékos eredményt ért el, majd feloszlatta önmagát. Szomorú történet ez: ha az NDSZ-nek sikerül elfoglalni az MSZP helyét a magyar politikai palettán, másként alakult volna a magyar történelem. Mindazonáltal örömteli, hogy komoly, nagy formátumú személyiségek azóta is számon tartják a veterán politikust: Orbán Viktor tíz esztendővel ezelőtt őt is felkérte, hogy legyen tagja a Nemzeti Konzultációs Testületnek. Egy friss hír szerint Jankovics Marcell, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, a kuratórium elnöke és Bihari Antal, a díj alapítója Szent István-díjat adott át múlt szombaton, az Esztergomi Vármúzeum Lovagtermében Pozsgay Imrének.

Történelmi teljesítmény

A jeles politikus történelmi teljesítményét többen, több irányból tagadják. Az SZDSZ az 1989. november 26-i népszavazást lényegében azért kezdeményezte, nehogy egy nemzetben gondolkodó, a háttérhatalommal való kiegyezést megakadályozó magyar ember legyen a köztársasági elnök. A népszavazási kampányban a legaljasabb stílusban támadták Pozsgayt, azzal vádolva őt, a rendszer egyik lebontóját, hogy a kommunisták hatalmának átmentését szolgálná megválasztása. Mindeközben a stratégák a háttérben előre tervezték az MSZP összeborulását az SZDSZ-szel. Pozsgay távozása után persze meggyengült az MSZMP utódpártjának addig sem meghatározó nemzeti jellege, s előtérbe kerültek a kultúrharcos kozmopoliták Vitányi Ivántól Kovács Lászlón, Kósáné Kovács Magdán át Szabó Zoltánig, akik bármikor politikai otthonra leltek volna a Szabad Demokraták Szövetségében. Nem csoda, hogy a Demokratikus Charta esernyője alatt már lelkesen szorongatták egymás kezét Antall József diktatúrájától rettegve.

1990 nyarán még Orbán Viktor is tagadta Pozsgay és a reformkommunisták történelmi érdemeit a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen: szerencsére a politikai-szellemi érés e kérdést is helyre tette a gondolkodásában. A balliberális sajtó képviselői évtizedek óta előszeretettel gúnyolódnak Pozsgayn, elsősorban kommunista múltja okán. Éppen az a tábor, amelyik Moszkva szolgálatából vezényszóra állt át Brüsszel és Washington szolgálatába, és akik egzisztenciális kockázatvállalás nélkül írták mindig azt, amit tőlük elvártak. Miközben Pozsgay Imre reális kockázatot vállalt, amikor 1989. január végén Grósz Károly pártfőtitkár távollétét kihasználva nyilvánosságra hozta az MSZMP KB történelmi szakbizottságának értékelését, mely az addig hivatalosan ellenforradalomnak nevezett 1956-os eseménysort népfelkelésnek nyilvánította. Grósz sikertelenül próbálta rávenni Pozsgayt nyilatkozata visszavonására. Két héttel az emlékezetes bejelentés után a Központi Bizottság is népfelkelésként értékelte 1956-ot, amivel egyfajta ideológiai harakirit követett el: a Kádár-rendszer eszmei legitimációja megsemmisítő csapást kapott, és megnyílt az út Nagy Imre mártír miniszterelnök össznemzeti katarzist hozó újratemetésére, amit a köztársaság kikiáltása, majd az első szabad választás követett.

A harmadik út

Pozsgay Imre, Bíró Zoltán és az MDF harmadik utasai egy élhető jövőképet képviseltek, melyet a részben megvásárolt, részben félrevezetett magyar elit meg sem próbált valóságba ültetni. A harmadik utat ugyanúgy gúnyolta az akkor még elsöprő fölényben levő nemzetellenes, destruktív balliberális sajtó, mint Fekete Gyulát, aki elsőként figyelmeztetett a ma már mindenki által reális problémaként elismert demográfiai válságra. Ma már tisztán lehet látni, hogy utat tévesztettünk. Ellen kellett volna állni a rablókapitalizmus féktelen gyarmatosító étvágyának és ellenőrzés alatt tartani a privatizációt. Amit csak lehet, meg kellett volna őrizni nemzeti tulajdonban, nem engedni szétrabolni a nemzeti vagyont, leszerelni működő gyárainkat, az egész magyar ipart. Mint ahogy bűnös felelőtlenség volt módszeresen szétverni a magyar mezőgazdaságot is.

Alkonyi László, aki borszakíróként a legmélyebb társadalmi összefüggéseket látja és láttatja, minden előadásában elmondja: az a nemzet mondhatja magát sikeresnek, mely a legtöbb értelmes, alkotó egzisztenciát tudhatja soraiban. Egy multinacionális nagyáruház pénztárgépében robotolni napi 8 órát éhbérért, más földjét megművelni, más extraprofitjáért feláldozni családot, egészséget nem perspektíva, nem életcél, nem erőt adó motiváció. Márpedig a társadalmat alkotó egyének motivációs értékbázisa szorosan összefügg a társadalom alaphangulatával, kreativitásával, életigenlésével. Mennyivel más a bérrabszolgaság helyett megdolgozni a saját földedet, és értéket teremteni rajta!

Pozsgay Imre, Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula és a többi harmadik utas gondolkodó Németh László nyomdokán haladva minden értelemben gazdaságilag, biológiailag, kulturálisan és erkölcsileg egyaránt önfenntartásra képes társadalomban, kisegzisztenciák tömegében, „kert-Magyarországban” gondolkodtak. Programjuk ma, a több évtizedes tévút dacára is érvényes, követendő és követhető. Nemcsak Magyarországon, de szerte a Kárpát-medencében.