Percemberkék igazságszolgáltatása

Ha élne, Franz Kafkának Romániában paradicsomi állapotot jelenthetne az abszurditások, a szürreális helyzetek világa, amely az ország lényegi meghatározójává vált. Ha ezt a helyzetet külső szemlélőként és nem a jelenség elszenvedőjeként néznénk, talán még mosolyogni is tudnánk rajta, hogy milyen furcsa ország ez Európa térképén, ahol semmi nem az, mint aminek látszik. A baj „csupán” az, hogy ezek az abszurditások határozzák meg mindennapjainkat, kedélyállapotunkat, azaz életünk részévé válnak.

Felsorolni is nehéz egy csokorra valót e termésből, hogy valami fontos romániai „életesemény” ne maradjon ki belőle. Ha erdélyi magyarként vesszük számba az ország jellemző arculatát, még nehezebb a dolgunk. Elég leragadni a bírósági ítéleteknél, és máris hosszan sorolhatnánk az elmúlt harminc esztendő abszurd magyarellenes végzéseit.

Dan Tanasă Méltóságért Európában Polgári Egyesülete külön fejezetet érdemel e kafkai világban. A titkosszolgálati háttérrel működő magyarellenes holdingban – amelynek Romániában szerves része a bíróság is – futószalagon születnek olyan ítéletek, amelyet egy magára és szakmájára valamit is adó törvénybíró jogállamban ne tudna kimagyarázni. Nálunk ezek nem is szorulnak magyarázatra, hiszen a holding keretében meghozott első ítélet a többi bíróság számára is követendő, sőt kötelező, ha az illető bíró a rendszerben akar maradni.

Egy-egy ítélet esetében már a formára vagy a körítésre sem adnak: a bírók nem magyarázkodnak, nem indokolnak semmit, hanem levétetnek, eltávolíttatnak, kitiltatnak magyar szimbólumokat. Ahogyan az legutóbb a Brassói Táblabíróság jogerős döntésével is megtörtént: a Kovászna Megyei Tanács ülésterméből eltávolították a magyar és a székely zászlót, miközben Németország, az Egyesült Államok és Izrael lobogója a helyén maradhatott. Tetszik ezt érteni? Pedig Magyarország éppen olyan egyenjogú tagja az Európai Uniónak, mint Németország. Az egyiket kitiltják, a másik ország zászlaját pedig érintetlenül hagyják. Van ebben valamiféle logika? Persze hogy nincs. A tipikus román abszurditás mesteriskolája bírósági kivitelben. Legalább annyit írhatott volna indoklásként a bíró, hogy utálja a háromszékieket, utálja a Székelyföldet, utálja a magyarokat, utálja Magyarországot, és akkor talán megkönnyebbülünk, mert ezt ugyan eddig is sejtettük, de legalább az őszinteség mindenki számára átláthatóbbá tenné a romániai bíróságok működési elvét.

De nincs semmiféle magyarázat. Akik ezeket a döntéseket a háttérben meghozzák, titokba burkolódzó, gyáva emberek, akik úgy félnek a nyilvánosságtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Ha létezik a sokat hangoztatott párhuzamos állam, akkor ők ennek tökéletes megtestesítői és működtetői. Meggyőződésük, hogy az ősellenségnek kikiáltott magyarságot büntetlenül meg lehet alázni, és el lehet üldözni szülőföldjéről.

E percemberkék viszont egy dolgot nem tudnak: az elszámoltatás előbb-utóbb őket is eléri. És akkor együtt buknak megrendelőikkel.