Párhuzamos történelmi világok

E heti lapszámunk tartalma történelmi különszám is lehetne, ami nem véletlen, hiszen visszajelzések szerint e témákat sokan kedvelik. Múltunk látható nyomai, az épített örökség valamennyiünket körülvesz Erdélyben. A dél-erdélyi Fogaras váráról készült riportunk azonban éppen arra világít rá, hogy a szinte százéves Románia hivatalos történelemszemlélete köszönőviszonyban sincs a valósággal. Rádöbbenünk, mennyire párhuzamos világban él a román és a magyar történelemírás, illetve a román hivatalosságok mennyire betegesen próbálnak eltakarni, meghazudtolni alapvető történelmi igazságokat. Egy messzi földről érkezett külföldi turista nem is érti, hogyan lehet az, hogy egy középkori magyar várról a román utókor homlokegyenest mást állít, mint amit az ásatások és a levéltári adatok alapján nemcsak a magyar, hanem az európai történetírás is megír. Hogyan lehetséges, hogy az erdélyi városok köztereit uraló Mihály vitéz szobrai egy párhuzamos történelmi világba vezetik a gyanútlan látogatót, azt a benyomást keltve, hogy az „első román országegyesítőnek” kikiáltott középkori főúr bármilyen szerepet is játszott volna a magyar királyság sorsának alakításában?

Több erdélyi magyar történésszel is beszélgettem az évek során, akik szerint a fiatalabb román történészek között már van némi nyitás a magyar és a román történelmi valóság közötti közeledésre, de igazi áttörésről a rendszerváltás után harminc évvel sem beszélhetünk. A román akadémiai grémium „nagy öregjei” a dák-római kontinuitáselméletre alapozó, a „kétezer éves erdélyi román jelenlét” megkérdőjelezhetetlen tényének alárendelt történelemszemlélet hívei, amelybe sehogy nem fér bele a régészeti leletekkel és a levéltári adatokkal körülbástyázott magyar történelemírás. Mivel a román szakemberek alapvető történelmi tényeket nem akarnak tudomásul venni, marad a párhuzamos történelemszemlélet, amely nemcsak a tudományos világban okoz tudathasadásos állapotot, hanem súlyosan fertőzi a román-magyar együttélést is, hiszen újabb és újabb román nemzedékeket kárhoztat arra, hogy az erdélyi magyarságban jövevényeket, betolakodókat, az „ősi román földet” jogtalanul elfoglaló hordákat lásson.

Ez a hozzáállás alapjában nehezíti a két nép közötti közeledést. Aki kicsit is ért térségünk történelméhez, annak egy középkori témájú román történelemkönyv annyi abszurditást, féligazságot és ferdítést tartalmaz, hogy az már a sci-fi kategóriájába tartozik. Amikor a dák-római folytonosság elméletének kidolgozója, a kommunista rendszer által körülrajongott Constantin Daicoviciu a hatvanas évek végén egy bécsi nemzetközi történészkonferencián tartott előadást elméletéről, Európa jeles történészei kiröhögték, és érveit annyira abszurdnak tartották, hogy sokan a teremből is kimentek. Ez volt a a tudományos világ akkori válasza a román kommunista történelemírásra.

Hogy Romániában mennyire megállt az idő, azt az is jelzi, hogy a rég megbukott történelmi tanokat egy-egy magányos harcoson kívül a román szakma ma sem cáfolja.