Orbán–Simicska-háború: második kör

Újabb forduló. Simicska Lajos interjút adott a Mandiner.hu című portálnak, amelyben finoman sejteti: Orbán Viktor jelenthetett róla a titkosszolgálatoknak. Beszervezhették, és erről akár papírok is létezhetnek, amelyek akár Moszkvában is lehetnek, s Putyin akár zsarolhatja is a magyar miniszterelnököt. Mindezt úgy, hogy nem állít semmit, nem bizonyít semmit, a nyulat is a riporter ugratja ki sorban a bokorból, minden egyes érzékeny kérdésben. A szerző, Stumpf András mondja ki Orbán nevét, ő említi Moszkvát, s veti fel a lehetőségét a zsarolásnak, Simicska csak helyesel. Kívülről jól koreografált összjáték eredményének tűnik a szöveg.

Villanófény

Az ügy több kérdést is felvet. Villanófénybe kerül az egész besúgó problematika, amelyben bizony még a nemzeti oldalon sincs konszenzus. Ami nem véletlen. Megkockáztatom: az adott peremfeltételek mellett olyan jogi szabályozást, amely egyszerre igazságos, méltányos és a nemzeti érdekeknek is megfelel, nem lehet és nem is lehetett volna elfogadni.

A peremfeltételekhez tartozik ugyanis, hogy a vonatkozó iratok szelektív megsemmisítésére, manipulációjára, átcsoportosítására azoknak volt lehetőségük, akik a nemzet- és emberellenes kommunista rendszert működtették évtizedeken keresztül. Akik számára a nemzeti érdek és érték értelmezhetetlen kategória, akik idegen birodalmat szolgáltak ki, majd szélirányba állva ma utódaikkal együtt egy másik idegen birodalmat szolgálnak.

Gyakran felmerülő kérdés az is, hogy a megzsarolt, megfélemlített kisembert, aki megírta a maga jelentéseit, esetleg ártó szándék nélkül, a helyzettel való megalkuvásból, pellengérre állítjuk, amennyiben leleplezzük, míg a megbízóik büntetlenek maradnak. Több nagy visszhangot kapó eset is napvilágot látott, amikor a később közéleti karriert befutott beszervezettek aláírásuk dacára nem jelentettek. Bárányi Ferencnek miniszteri tisztségébe került egykori aláírása. Az anyaországban Csurka István formálisan nem vesztett el semmilyen tisztséget, midőn tiszta vizet öntve a pohárba, megírta lapjában, a Magyar Fórumban beszervezésének történetét. Közéleti megítélésének azonban nem tett jót az eset, még akkor sem, ha vélelmezni lehet, hogy tényleg nem jelentett senkiről semmit. Ha mégis jelentett volna a MIÉP volt elnöke, minden bizonnyal akad, aki előássa és felhasználja a dokumentumokat.

De nem ez volt megítélésem szerint a fő érv a tiszta lappal indulás ellen, hanem a titkosszolgálatok hatalmi kontinuitása. Egyrészt, ugye, minden rendszer fedezi a maga aktív ügynökeit – ez a sztori is ismerős az RMDSZ-ből –, márpedig az Antall-kormány nem szervezte újjá a titkosszolgálatokat az alapoktól, s az is erősen kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e mindmáig szuverén akaratú, magyar érdekek mentén működő titkosszolgálat. Másrészt, ha a vélhetően manipulált dossziékat nyilvánosságra hozzák, egyensúlytalan helyzet keletkezett volna: az lett volna a látszat, hogy a nemzeti oldal tele van besúgóval, míg a magukat baloldalra soroló pártok aránylag „tiszták”. Gondoljunk bele, hogy Ilkey Csaba, volt képviselő, tudományos kutató a világhálón elérhető vonatkozó írása szerint az első szabadon választott országgyűlésben az MSZP-frakcióból egyetlen képviselő érintettsége bizonyítható, az SZDSZ-ból négy, míg az MDF-ből tizenegy, a Független Kisgazdapártból hat. Komolyan vehetjük, hogy az állampárt utódpártjának harminchárom képviselője közül csak egy lett volna beszervezve?

Stílustechnika és veszélyei

A másik kérdés maga az Orbán–Simicska-háború, amely ahelyett, hogy egy bölcs háttéralkuval lezárult volna, újabb fordulóhoz érkezett, miközben az ügyről avatottak és kevésbé avatottak nyilatkoznak nyakra főre. S ez nagyon nem jó így. Ez bizony az a helyzet, amikor az ellenfél csak hátradől, és kér egy kisfröccsöt. Nem elég a Kisantant, nem elég a globalista világhatalom, amellyel a kormányfő húzdmeg-ereszdmeget játszik, nem elég a nemzetellenes ellenzék és annak médiahátországa, itt van még az egykori jóbarát és iskolatárs, akit a jelek szerint semmi más nem mozgat, mint a bosszú.

Nem állít, sejtet, nem bizonyít, csak hangosan gondolkodik, kételkedésének ad hangot, úgy igyekszik súlyos politikai következményekkel járó gyanúba keverni vélt vagy valós ellenfelét, hogy közben minél kevesebbet kockáztasson. Stílustechnikailag nem elegáns,amit Simicska csinál, nemzeti szempontból pedig akár katasztrófával is fenyegethet. Az ügyet persze felkarolja a nemzeti értékeken előszeretettel gúnyolódó balliberális sajtó, a világhálón minden hírportál helyet ad a szenzációhajhász álhírnek. De mindez Simicskának nemhogy mellékes, de alighanem követett cél is egyben. Mert ebben a játszmában a jelek szerint egyetlen dolog fontos a számára, a törlesztés. Ez a mentalitás is ismerős Erdélyből, ha végignézzük az MPP volt és aktuális elnökének az EMNP-vel és az RMDSZ-szel kapcsolatos politikáját. Nem a magyar ügy számít, nem az autonómia, nem az önrendelkezés, hanem az, hogyan ártsunk a fő ellenségnek tekintett Tőkés Lászlónak és követőinek. Akár korábbi ellenfelekkel, az autonómia ügyét ezerszer eláruló RMDSZ-szel karöltve. Orbán válasza elvszerű: Vadai Ágnes 2012-es parlamenti kérdésére összeállított dokumentum-csomagot ajánlja a sajtó és a téma iránt érdeklődők figyelmébe, az ügynöktörvény vonatkozó előírásainak ismertetésével és korrekt elvi indoklásával. Hiba is lett volna felvenni a kesztyűt, rágalomra rágalommal reagálni. Csak remélhetjük, hogy ez a rendkívül káros és távlati kihatásaiban felmérhetetlen testvérharc megszűnik, mert sokkal többet árthat, mint ami itt és most elképzelhető. Bízzunk benne, hogy egy racionális üzletemberben felülkerekedik a józan ész. Mert ha nem, akkor lesz ez még rosszabb is.

Neki is, Orbánnak is, de bizony a nemzeti közösségnek is.