Ne hazudjunk egymásnak

Ez az érem egyik oldala. A másik a tényeken alapszik. Azokon a történelmi forrásokon, amit román és magyar történészek rendszerint homlokegyenest másként ítélnek meg. Tudjuk, hogy a történelmet a győztes nemzetek mindig a saját szájízük szerint írják. Nem fér tehát kétség ahhoz, hogy amit a román történelemírás Trianonról és az azt megelőző „román egyesülési törekvésekről” ír, azok enyhén szólva túlzóak, vagy éppenséggel nem igazak. A valóság az, hogy az 1918. december elsejei gyulafehérvári nagygyűlés és az ott elfogadott nyilatkozat mit sem ért volna, ha a korabeli Magyarországon nem tör ki a kommunista lázadás, és az azt követő káosz, ami feloszlatta a törvényes rendet, megakadályozva ezzel az ország határainak védelmét.

A török példát sokan ismerik: az első világháborúban szintén térdre kényszerített Törökország ez idő tájt hasonló cipőben járt, de Magyarországgal ellentétben a törököknek Mustafa Kemal Atatürk személyében akadt egy hihetetlenül bátor vezetőjük, aki annak ellenére, hogy a szultáni rezsim aláírta az ország felosztását kimondó versailles-i békét 1920-ban, Sèvresben, külön kormányt alakított és szabadságharcot hirdetett. Az eredeti békeszerződéshez képest Törökország végül jóval kevesebb területi veszteséggel vészelte át a háborút, amit a nyugati hatalmak kelletlenül ugyan, de elfogadtak. A korabeli Magyarország éléről 1918–1920 között ez az államférfi hiányzott, aki kézbe vehette volna a hadsereg irányítását és az ország sorsát. Valószínű, hogy egész Erdély területe így sem maradhatott volna magyar fennhatóság alatt, de a magyarság számára sokkal jobb végeredmény születik.

Egymás elfogadása és az egymás iránti empátia fontos dolog, mert a határok tologatásától függetlenül egymás mellett éljük le az életünket. De ne hazudjunk egymásnak.