(mire emlékezzem...)

Kristóf Attila

Hosszan tartó betegség után 78 éves korában elhunyt Kristóf Attila, a Magyar Nemzet című napilap főmunkatársa, publicistája. A Magyar Nemzetben megjelent utolsó jegyzetével adózunk emlékének.

Én nem tudom, hogy az etológusok szerint mennyire értelmes lények a halak, illetve vannak-e ösztöneiken túlmutató érzelmeik. Az biztos, a hentes akváriumában nyüzsgő pontyokról nem a relativitáselmélet, hanem a halászlé jut az eszünkbe, s e szerint választjuk ki az odavalót. Ehhez még azt is illik hozzátennem, hogy rám nézve elég megalázó lenne, ha tenyésztett halat vásárolnék, beismerve, hogy végleg elhagyott a horgászszerencse, vagy én hagytam el végleg magamat. A halak egyediségével nem sokat törődünk, észbeli képességeiket valószínűleg alábecsüljük.

Valamikor volt egy akváriumom, ahol nem díszhalakat tartottam, hanem őshonos, különleges magyar fajtákat, horgásztevékenységem apró melléktermékeit, szivárványos öklét, tüskés pikót, felpillantó küllőt, apró balint és kárászt. Érdekes társaság volt. Különösen a kárászok leptek meg viselkedésükkel. Ha beléptem a szobába, azonnal a víz színén termettek, és uszonyuk verdesésével mintha üdvözöltek volna. Ha a kisujjamat odanyújtottam, szopogatni kezdték, és lubickolással fejezték ki örömüket. Ez eddig rendben is volt, hiszen én etettem őket, egy ember, s minden okuk megvolt a lelkesedésre. Ámde amikor a feleségem lépett a szobába, a kárászok azonnal elbújtak a kövek mögé. Az ajtó mintegy öt méterre volt az akváriumtól, s így fel kellett tételeznünk, hogy már ebből a távolságból felismerik az arcokat. Mindez mély nyomot hagyott bennem.

Talán ez az emlék bírt rá arra később, hogy Csopakon belevágjak életem legnagyobb vállalkozásába: hatvanöt éves lehettem, amikor magam számára is váratlanul, elhatároztam, hogy saját kezűleg létrehozok egy kerti tavat. Egy meleg nyári estén csákányt és lapátot ragadtam és elkezdtem ásni. Aki ismeri a csopaki talajviszonyokat, tudja, hogy merész vállalkozás volt, hiszen úgy harminc centi mélyen sziklaréteg kezdődik, amit bizony nem könnyű áttörni. Az első nap éjféltájt kirázott a hideg, annyi erőm maradt csak, hogy elvonszoljam magamat az ágyig. De másnap folytattam, mert valahogy kedvemre volt a végkimerülés. Egy hét után, amikor a több mint egy méter mély, háromszor három méteres gödör elkészült, és még mindig nem haltam bele, elmondhattam, hogy ez életem legnagyobb, a továbbiakban túlszárnyalhatatlan fizikai teljesítménye. Most, hogyha rá gondolok, egészen el vagyok képedve.

Másnap erős fóliát vásároltam, azzal borítottam be a gödör fenekét, a fóliát körös-körül agyagos földdel rögzítettem, s az így kialakult peremet fűmaggal szórtam be. Ezután teletöltöttem vízzel alkotásomat. A nagy nyári hőségben a fű három nap alatt kihajtott, és a tó immár csak vízi növényzetre és lakókra várt. A Balaton egyik mocsaras öbléből sikerült kákát, sást s különböző ismeretlen, virágzó növényt szereznem, s ámulva láttam, hogy létrejön egy valódi, élettel teli tó. Különösen azután, hogy fogtam egy vödörnyi keszeget, amelyek szempillantás alatt belakták a kristálytiszta vizet. Másnapra a környékbeli macskák az utolsó szálig kiszedték őket. Rájöttem, hogy nagyobb halak kellenek ide, s sikerült is betelepítenem három darab két kiló körüli pontyot. S lássunk csodát! Ezek a halak pont úgy viselkedtek egy idő után, mint az akváriumbeli kárászaim. Amikor közeledni kezdtem csemegekukoricás edényemmel, feljöttek e víz színére, s uszonyuk csapdosásával üdvözöltek. Az egész nyarat a tóban töltötték, amelynek partján csorgó nyállal mindig tíz, tizenkét macska ült. Ősszel a meghízott pontyokat visszavittem a Balatonba. Egy darabig a part mellett lebegtek, rám függesztett szemmel. Hogy mit vártak tőlem, én nem tudom…