Menthetetlen életek margójára

Néhány évvel ezelőtt, a rendszerváltás utáni vadkapitalizmus korai időszakában történt, amikor a román egészségügy afrikai viszonyait még csak leplezni sem tudta az ország leendő uniós tagsága. Egy kis szamosháti szórványfalu, Magyarfodorháza idős egyházfia a kolozsvári ortopédiai kórház csupasz ágyán várta végzetét combnyaktöréssel, miután képtelen volt kifizetni a műtőorvos által kért hálapénzt. Hozzátartozók híján az őt meglátogató falusi lelkészével volt szerencséje, aki hétvégi istentiszteleten közadakozásra kérte híveit, így az összegyűlt hálapénzzel megmenthették falutársuk életét.

A történet nem egyedi eset, a jelenség méreteit pedig csak találgatni lehet. Megkockáztatom a kijelentést: az emberek többsége még a hálapénz tényét is elfogadná, ha ettől vagy ezzel együtt működőképes lenne a hazai egészségügy, és nem lennénk európai éllovasok a legkülönfélébb halálos betegségek statisztikáiban. De azok vagyunk, és ez önmagában is jelzi, hogy egészségügyünk képtelen megbirkózni a civilizált országokban könnyűszerrel vett akadályokkal. Az Európai Unió sereghajtójaként elkönyvelt román egészségügy kiadásai magyarázattal szolgálhatnak a hatalmas gondokra, arra azonban mégsem, hogy miért annyira alulinformált és közömbös a romániai átlagember saját egészségével kapcsolatban.

A kolozsvári onkológiai intézet szakembere lesújtó adatokat közöl: a betegek jelentős része csak akkor fordul orvoshoz, amikor már túl késő. Szervezete apróbb és nagyobb (vész)jelzéseivel sem törődik, mert úgy gondolja, amíg nem fáj, addig baj nem lehet. Ez a tévhit évente sok ezer ember életébe kerül, mert a daganatos betegségeknél a fájdalom megjelenése már a vég kezdetét jelenti.

A saját egészségünkkel kapcsolatos emberi közömbösség vagy tudatlanság a civilizált világra jellemző népegészségügyi programok hiányával is magyarázható. Ha van is ilyen program Romániában, nem vagy rosszul működik. A rák kezdeti stádiumát kimutató szűrővizsgálatok például fakultatív jellegűek, így csak egy szűk réteg kér küldőpapírt háziorvosától: aki tudatosan elszánt egészsége érdekében. A túlterhelt háziorvosok örülnek, ha legalább a szokásos panaszokkal hozzájuk fordulókat képesek ellátni a napi beteglétszámra fenntartott keretek között, így nem vállalkoznak „voluntarista” módon népegészségügyi felvilágosításra.

A mai egészségügyi ellátás kereteiből „kifelejtették” a kötelező szűrővizsgálatok rendszerét, ettől fogva az államnak többszörösébe kerül a szűrővizsgálatok elmaradása miatt kialakuló súlyos betegségek kezelése. Pedig a hazai egészségügyi büdzséből nagyságrendekkel kisebb összegeket igényelne a romániai onkológiai intézetek és kórházrészlegek finanszírozása, ha működnének a megelőző programok. Az igazi nyereség azonban emberéletekben és az egészséges munkaerő teljesítményében lenne mérhető.

Mindezeken túl a rossz emberi beidegződésnek, az egészségüggyel és az orvosokkal szembeni előítéletnek már az iskolai nevelésben elejét kellene venni, hogy az egészségünk megóvásához nélkülözhetetlen felelősségtudat már zsenge korban életünk részévé válhasson. Ha nem ez történik, sokan idős korban is rettegnek az orvostól. Példa rá a falumbeli Feri bácsi esete, aki ugyan tisztes öregkort ért meg, de lábfekélyével semmiféle rábeszélésre nem volt hajlandó bőrgyógyászhoz menni. Attól rettegett, hogy az orvos azonnal levágja a lábát. A hosszas halogatás és leépülés miatt végül sürgősségi esetként kórházba került az egykori szép szál férfi, aki úgy távozott el közülünk, hogy orvosai szerint is élhetett volna még jó pár évet. Egyike volt a sok ezer megmenthető, mégis menthetetlenné vált életeknek.