Maturandus

Mi tagadás, az irigység beszél belőlem. Mentségem kevés, a kor, mint tudjuk, amúgy sem érdem, legfeljebb múló állapot, egyébként meg magamra vessek, ha túl korán születtem. Legfeljebb egy, nevezetesen, hogy a korosztályomnak egy sem jutott a jelenlegieknek számolatlanul járó közösségi élmény közül. Sem gólyahét, sem gólyabál, semmilyen katartikus emlék nem jelzi saját kézzel állított kilométerkőként a középiskolába lépés meghatározó pillanatát. Nem derülhetett ki mindjárt az első hetek után a széles nyilvánosság előtt, hogy ki a menő az új évfolyamon, kivel érdemes jóban lenni, melyik csaj után felejtős, illetve sanszos az ábrándozás. Az ember kénytelen volt minden cécó nélkül belesimulni a nagydiákok világába, még az egyéni alkoholtűrési szintet is legfeljebb saját szervezésű házibulikon lehetett tesztelni. Aminek önmenedzselési szándékú kommunikálásában akkoriban a fészbuk sem állt rendelkezésre.

Sorolhatnám persze a jelenkor gólyalét és a nagykorúsítás közötti diákvetélkedőit, amikor szikrázó ötletektől és vezetékektől terhes a levegő, anyukák izgulják félhisztérikára magukat az éjszakai lepkevadászat során fel-felbukkanó tinik el-eltűnésén. Nagymamák melegítik ilyenkor tizedszer is újra az ebédet, amelyre nem érkezik az unoka, micsoda világ, eresztik le méltatlankodva a fakanalat, a mi időnkben ez nem fordulhatott volna elő. Hát nem, helyeslek ilyenkor egészen kivételesen anyósomnak.

Igazából azonban a maturandus az, amit nem tudok megbocsátani gyermekeim generációjának. Mert ma is illúzióromboló úgy emlékezni a nagykorúságba való átmenetre, hogy csak a cserére szoruló személyazonossági igazolvány jelezte a pillanatot. No meg a felnőttek szövege, hogy mostantól felelőse vagy minden cselekedetednek, de szíjat hasítok a hátadból, ha nekem éjfélre nem vagy itthon. Mennyivel másabb úgy készülni a felnőtt világba való átlépésre, hogy lehetőséged nyílik a jövőbe pillantani. Tizenegyedikesként szervezője lehetsz a végzősök maturandustáborának, s a rendezvény tiltott, de hallgatólagosan engedélyezett jellege máris bepillantást enged a felnőtt világ működési mechanizmusába. A folytatásban közeli szemlélőjévé válhatsz, milyen leszel te jövőre, amikor az ügyességi vetélkedő – mert egy felnőttnek már ügyesnek kell lennie – egy pohár ital felhajtásával kezdődő szakaszait próbálod abszolválni. És látod, hogyan lehet szilánkossá törni a karodat, lezuhanva egy tizenöt centis magasságban elhelyezett padról. A dolog szinte szimbolikus, nyugodtan el lehetne helyezni a pad végére a feliratot: kedves fiatal barátunk, ekkorákat lehet majd bukni a szép felnőtt életben, ha nem figyelsz oda. De ha odafigyelsz, akkor is.

A maturandustábor arra is jó, hogy kipróbálhasd, micsoda remek dolog komplett őrültségeket elművelni – tűzre tenni a karosszéket, kitépni a villanyvezetéket a falból, romosra táncolni a vécékagylót, hasonlók –, majd ébredés után elborzadni a bennem rejtőzködő állat hagyta nyomokon. A felnőtt élet modellezéséből csak az az apró momentum hiányzik, amikor neked kell fizetni az okozott károkért. Ezt most még megteszik helyetted a szülők, akikben azonban csak egészen ritka esetben nyomja el a dühöt a nosztalgia.

A maturandusgálán aztán az is kiderül, mennyiben igazolódtak a három évvel korábbi gólyaígéretek, ki volt és ki lett menő az évfolyamon, kivel bizonyult érdemesnek jóban lenni, melyik csajról derült ki: micsoda félreismerés volt felejtősnek, illetve sanszosnak ítélni a vele kapcsolatos ábrándozást. Szépek, elegánsak, aranyosak, párás szemekkel nézzük őket, s már előre sajnáljuk magunkat, hogy jövőre ez sem marad nekünk.