Lesz-e román tavasz?

A kormánybuktatást megcélzó tüntetések gyanakvásra adnak okot az „arab tavasz”, az ukrán álforradalom vagy akár a 2014-es magyarországi tüntetéshullám után. Hiba lenne ugyanakkor azt állítani, hogy elemi erejű népi tiltakozás csak titkosszolgálati szervezéssel és háttérrel lehetséges. Ott van örök érvényű példaként a Gyurcsányék által 2006. október 23-án szétvert Kossuth téri több hetes tiltakozás, amelyről tudni lehet, hogy valóban spontán volt.

A napjainkban Románia-szerte zajló tömegtüntetések kapcsán nemcsak az utódkommunista kormánypárt propagandistái emlegetik Soros Györgyöt és a globális háttérhatalom erőközpontját, hanem független elemzők is. Jelentheti ez azt, hogy odaálljunk a „lokalitást” képviselő PSD mellé? Aligha. Még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk e politikai tábornak mélyen fekvő magyarellenességét. Az ugyanis éppen annyira jellemzi az antikommunista jelmezbe öltözött ellentábort is.

A közérdek és a közakarat nem ugyanaz

Errefelé nincs olyan politikai erő, amely hitelesen és következetesen képviselné az ország érdekeit a mindent letaroló globalizmussal, a csak és kizárólag profitérdeket ismerő, a modern kori rabszolgaságot minden eddiginél erősebb tudatbefolyásolással, körmönfont médiamanipulációval ötvöző „szép új világ” uraival szemben. Ez a nagy különbség a visegrádi négyek és Románia között. Másik oldalról bármennyire is realistán, tárgyilagosan, visszafogottan figyeljük az eseményeket, azt aligha tagadhatjuk, hogy a tüntetéshullám esetleges manipuláltságától függetlenül jogos volt. Ennyire nyíltan szembemenni a közérdekkel, a közakarattal és a közjoggal – ráadásul mindezt a nyers klikkérdektől vezérelve – nem lehet. Örömteli, hogy ezt megtapasztalja a politikai elit.

A közérdek és a közakarat megkülönböztetése lényeges demokráciaelméleti kérdés, hiszen e két kategória szükségképpeni egybeesését hirdető Jean Jacques Rousseau-nak a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyó, elvakult híveit leszámítva ma már mindenki elismeri: a közérdek sok esetben más, mint amit a többség akarata kíván. Példának okáért közérdek lenne a népbutító kereskedelmi szennymédia drasztikus rendszabályozása, de ez aligha találkozik a nem kis részben épp e média által kitermelt általános „kultúrigényekkel”.

Konkrét és idevágó példával élve: a rendőrök által nehezen begyűjtött és elítélt zsebtolvajok szabadon engedése (a közkegyelem ugyebár csak az erőszakos bűncselekményt és hivatali visszaélést elkövetőkre nem vonatkozik, az átlagpolgárnak nem kevés bosszúságot és jogsérelmet okozó csalók és tolvajok mehetnének vissza a társadalomba folytatni immorális üzelmeiket) egyértelműen ütközik mind a közérdekkel, mind a közakarattal. Az ország legfontosabb jogszabályai közül kettőnek, a büntető törvénykönyvnek és a büntetőeljárási törvénynek sürgősségi kormányrendelettel való módosítása közbotrány, a demokratikus jogállam működési alapelveinek lábbal tiprása. A 200 ezer lejes határt meg nem haladó ügyek kivonása a vizsgálandók köréből vérlázító, különösen azzal kontrasztolva, hogy az ország gazdaságát nem kis mértékben vállán vivő kis- és középvállalatokat – apró-cseprő hibák, a mindennapi életben is jelentéktelen összegnek számító tételek könyvelési szabálytalanságai miatt – milyen aránytalan mértékben büntetik a hatóságok. Azt pedig nem is veszik figyelembe, hogy sokan a szabályok átláthatatlansága vagy figyelmetlenség miatt követnek el hibákat.

A tüntetők akarata érvényesült

A kormány visszavonja a több sebből vérző sürgősségi kormányrendeletet és az alkotmánybíróság előírásainak megfelelő módosítást. Ha hinni lehet a hivatalos nyilatkozatoknak, az ország törvényhozó testülete, a parlament szavazza majd meg, remélhetőleg a kérdés kellő mélységű megvitatása után. A tüntetések ezzel együtt tovább folytatódnak, a cél immár a kormány leváltása.

Lesz-e „román tavasz”? Megítélésem szerint nem lesz. Sem pozitív értelemben, hiszen az egész politikai garnitúrát kellene ahhoz kicserélni, sem pejoratív értelemben: a globális háttérhatalom ki fog egyezni ezzel a lábon megvehető elitrésszel, s nem lesz miért erőltetnie a további tüntetéseket, nem lesz miért fokoznia a válságot, mint Ukrajnában.

Kérdés, hogy az erdélyi magyar nemzeti tábornak be kell-e ebbe szállnia. Az eddigi tiltakozás támogatása erkölcsileg és politikailag egyaránt indokolt volt, most azonban egy alapvető demokratikus elv sérül. Tetszik, nem tetszik, ez a korrupt, sovén, utódkommunista politikai kommandó kapott többséget a korábbiaknál nem csalásgyanúsabb választásokon. A vesztesek elismerték vereségüket, a többség pedig kormányt alakított. (Nem állom meg, hogy vissza ne utaljak az Egyetem téri 1990-es tüntetésekre. Az 1990 májusában megtartott választások után értelmetlen volt Ion Iliescu lemondását követelni. A célnak inkább az 1989. december 22. előtti és utáni vérengzések kivizsgálásának kellett volna lennie. Az utóbbiak vonatkozásában több mint 25 év elteltével, tavaly novemberben lehetett először bíztató híreket hallani a katonai ügyészségtől.)

RMDSZ-politika: kullogni az események után

Olvashattunk olyan tárgyilagos anyaországi elemzést, amely szerint az RMDSZ bölcsen távol maradt a történésektől. Jómagam inkább úgy fogalmaznék: kullogott az események után. Az RMDSZ 1996-ban szövetségi szintű politika rangjára emelte az 1993-as neptuni tárgyalás logikáját, azóta ez határozza meg politikai mozgását: a mindenkori politikai hatalomhoz való dörgölőzés, akár saját emberei levadászásának tudomásul vétele (lásd Nagy Zsolt és Markó Attila esetét), a vélelmezett román elvárásoknak való megfelelési igyekezet, cserében eredményként kommunikálható, nem ritkán ideiglenes, román szempontból konjunkturális engedményekért.

Az RMDSZ még azt sem mondhatja el az utóbbi két évtized neptuni politizálásáról, hogy legalább azt sikerült megtartani, amit az önálló külpolitika feladásával, a román etnokrácia, a hivatalos magyarellenes kurzus legitimálásával megnyertek (lásd például Mikó-ügy). A szövetség most is kitart a kompromittálódott utódkommunista hatalom mellett.

Nincs ebben semmi meglepő. Az RMDSZ foglya az eddigi két évtizednek. Próbál mindig a győztes oldalán állni úgy, hogy közben a választói síkon se veszítsen. Ez ideig-óráig még lehetségesnek tűnik, főként anyaországi hátszéllel, de a léggömbök előbb-utóbb kipukkadnak, a látszatképviselet, a tartalmatlan politika pedig lelepleződik.