Kolozsvári kertváros a 21. században

Szomszédunkban néhány éve ortodox templom nőtt ki a földből. Éppen azon a helyen, ahol gyerekkoromban egy hatalmas fa állt. Évekig arról loptuk a cseresznyét, noha nekünk is volt fánk. De a szomszéd füve mindig zöldebb és a cseresznyéje pirosabb, ízletesebb.

Ezen a környéken nem volt ortodox templom. Sőt, ortodox sem sok. Ugyanis az egész negyed a 20. század elején épült, amolyan kertvárosnak, ahol Kolozsvár tehetősebb tisztviselői kaptak földeket, hogy építsenek maguknak házakat. Magyar világ volt, így természetszerűleg nagyrészt magyarok költöztek ide. Szerencsére még a diktatúra idejében sem bontották le a házakat, hogy a messze földről betelepített „idegeneknek” tömbházakat építsenek. Mivel még a 60-as években is döntő többségében magyar családok lakták a környéket, természetesen az óvodában is ezen a nyelven folyt az oktatás. Két-három román gyerek is odajárt, a nyelv még nem volt elválasztó vonal, az úgynevezett „beolvasztás” ismeretlen fogalomnak számított, a gyerekek egyszerre tanulták mindkét nyelvet.   

A szocialista rendszer nem sokat adott a vallásra, így Irma néni, a szomszédunkban lakó öregasszony százéves korában is elgyalogolt pár kilométert a legközelebbi katolikus templomba. Igaz, nem egyedül. Minden vasárnap elkísérte ismerőse, a 93 esztendős Gráf néni, akit Irma csak fiatal barátnőjének nevezett.

Valamikor közvetlenül a rendszerváltás után a kertet eladták a szomszédok. Elköltöztek, meghaltak vagy megunták a kapálást – nem tudom. Tény, hogy az új tulajdonos első dolga az volt, hogy az összes fát kivágta. Csak akkor jöttünk rá, hogy az ortodox egyház vette meg, amikor egyik napról a másikra egy fatemplom épült a kertben. Nyilván ennek csak ideiglenes küldetése volt, hiszen már akkor annyi hívő kezdett oda járni, hogy a többség mindig kint rekedt, és a nyitott ablakon keresztül hallgatta a misét.

Néhány évig e fából épült templomba jártak a hívek, mígnem a Mindenható úgy gondolta, felgyorsítja a dolgokat: egy szép nyári napon éppen az ablakomból bámultam a semmibe, amikor arra lettem figyelmes, hogy a szomszédban valami fénylik. Mire kiérkeztek a tűzoltók, a fatemplomból csak a hamu maradt. Így aztán akaratlanul is neki kellett fogni egy tartósabb, biztonságosabb, nagyobb épület felhúzásának. Most lényegtelen, hogy borzalmasan ronda lett, szerepét teljes mértékben betölti a mai napig.

Családi okokból a 90-es évek közepén elköltöztünk a negyedből. Két évtizedig gyakorlatilag nem is jártam erre, aztán a sors úgy hozta, visszaköltöztem gyerek-és kamaszkorom helyszínére. A környék a mai napig megőrizte kertváros jellegét. Külsőleg szinte ugyanúgy néz ki, mint annak idején, csupán a volt a szomszédok többségét keresem hiába. Meghaltak, elköltöztek, külföldön keresik a boldogságot. A fiatalokat már nem ismerem, a még ismerős arcok velem együtt jócskán megöregedtek. Viszont a régi házak megújultak, az új tulajdonosok talán pénzesebbek vagy pusztán csak hivalkodóbbak, mint elődeik. Kicserélődtek a kerítések, mások lettek az emberek…

A kertbe kinőtt Isten házába is egyre többen járnak, immár nem csak a negyedből. A százévesen is gyalogoló Irma néni, aki akkoriban született, amikor feltalálta az emberiség a kerékpárt, bizonyára eltátaná a száját, ha látná, hogy még a szomszédból is gépkocsin érkeznek a hívek. No, de a BMW, a Mercedes státusszimbólum, semmit sem ér, ha nem mutogatjuk a tömegnek. Vasárnaponként a környék utcái hatalmas parkolókká válnak, a sétára induló babakocsis anyukák az úttesten lavírozva próbálják élve megúszni a kalandot.

Nem változott sokat a környék. Csupán a cseresznyefa helyén éktelenkedik a templom, a szabóműhelyből lett jól menő kocsma, az óvoda rogyadozik üresen, és magyarul alig köszön rám valaki. Beköszöntött ide is a 21. század…