Kapás úr, a Rigó meg a Kalács – Nánó Csaba jegyzete

Kalács azért volt különb a többi öcskösnél – villant be Kapásnak a régi emlék –, mert volt egy pedálos kocsija, amit semmiért sem osztott volna meg másokkal. Nem volt több háromévesnél, amikor a szülei megvették neki. Idővel kikezdte a rozsda, itt-ott leesett róla a pléh, az ülés kárpitja cafatokban lógott, de Kalács sok esztendő elteltével is azzal „száguldott” a park sétányain. A többieket ette a sárga irigység, de Kalács már kisgyerekként nagyobb és erősebb volt náluk, így senki sem merte megkockáztatni, hogy elvegye tőle.  Akkor hagyott fel az kocsikázással, amikor megkapta első gitárját. Ettől kezdve a „csodaautó” az enyészet útjára lépett.
Kapásnak eszébe jutott az is, hogy sok-sok év elteltével látta a megrozsdásodott automobilt Kalácsék udvarán, ott árválkodott egymagában, mígnem a szemetesek némi jutalék fejében végképp eltüntették.
Szó szót követ, emlék emléket, az öreg Kapásnak felsejlett, hogy Kalács gitárjával került képbe Rigó is. A gúnynév nem volt véletlen: kicsi barátjuk éjjel-nappal énekelt, még a leglehetetlenebb helyzetekben sem tudta senki befogni a száját. Bérletük volt az operába, s Rigó hangosabban kornyikált a nézőtéren, mint az énekesek a színpadon. Odahaza az apja néha az idegroham szélére került, de Rigót ez sem tudta leállítani.
Egy szép tavaszi napon (nem ilyen ronda volt akkoriban az időjárás, mint mostanság, és ilyen hülye járványok sem kerülgették az emberiséget – mélázott Kapás) Kalács nagyot gondolt. Neki volt gitárja, Rigónak hangja, Kukiról, a másik szomszéd gyerekről mindenki tudta, hogy otthon dobok hiányában napestig a nagymamája lábasait püföli, hát alapítsanak együttest. (Szegény Kuki – kalandozott el Kapás emlékei között. – Milyen ígéretesen indult karrierje, aztán a sok ital az agyára ment. A halálát is ennek köszönhette, illuminált állapotban egy kamion elé lépett.)
Az akkor nagyszerűnek tűnő gondolatot tett követte:

Kölyökként Kapásnak minden álma az volt, hogy az együttes basszusgitárosa lehessen, de a hangszerre sehogy sem tudták összekaparni az anyagiakat. A megoldás Kalács agyából pattant ki: egy használaton kívül helyezett szekrény ajtajából kivágtak egy gitárra hasonlító darabot, amit a WC ülőkéje után rajzoltak ki, négy vastag húrt szereltek rá, és Kapást kinevezték basszusnak.
A próbáknál tovább soha nem jutottak. Néha lenéztek a szomszédok is a próbateremnek felszentelt pincébe, elképzelni nem tudták, mi az a förtelmes zaj meg ordibálás, ami onnan felhallatszik. Végül Kalács apja elégelte meg a csendháborítást, és véget vetett a muzsikus időknek.
– Akkoriban sajnos nem lettünk híresek, de jó móka volt – kiáltotta oda feleségének az álmodozó Kapás. – Talán az volt a baj, hogy nem volt járvány, így mindenkinek ezer egyéb dolga akadt – fejezte be gondolatban a mondatot az öreg.
Az asszony még mindig nem volt tisztában azzal, hogy miket óbégat ura. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Éppen végzett a húslevessel, és nagy szakértelemmel a krumplipüréhez mérte ki a tejet…