Kapás úr, a Rigó meg a Kalács – Nánó Csaba jegyzete

2021. január 23., 13:122021. január 23., 13:12

A világjárványra való tekintettel Kapás úr hónapok óta nem hagyta el a házát. Barátaival, ismerőseivel kizárólag távbeszélőn volt hajlandó értekezni. A beszélgetések után kezet mosott, utána gondosan fertőtlenítette a telefonját. Tévét abból a meggondolásból nem nézett, hogy szerinte bagatellizálják a vírus erejét, noha éjjel-nappal másról sem szóltak a híradások, mint hogy hány ember esett áldozatául e hirtelen beköszöntött szerencsétlenségnek. Kapás úr szinte rettegett, már ő sem tagadhatta, hogy a paranoia enyhébb tünetei kezdtek kiütközni rajta.
Egy csendes, álmos délután, amikor az időjárás leginkább a semmittevésnek és az emlékezésnek kedvezett, és Kapás úr szokásához híven bölcsen bámulta a semmit, agya hirtelen és váratlanul ifjúkora irányába kalandozott. Mint aki hirtelen megvilágosul, odaszólt feleségének:
– A Rigó nem madár volt. Kalács sem péktermék.
Az asszony nagyot nézett, aztán bölcsen bólintott. Arra gondolt, hogy törvényes ura a járványtól való félelmében egyszeriben meghibbant.
– Rigó meg Kalács gyerekkori barátaim voltak – tette hozzá gyorsan Kapás, hogy eloszlassa a kételyeket elmeállapotát illetően. Bár törvényes hitvese nem értette, hogyan került elő a két név, egyáltalán, miről van szó, esze ágában sem volt abbahagyni a vasárnapi húsleves főzését, főleg, hogy ilyen szép csillogó sárgára rég nem sikerült a leve. Így aztán az öreg Kapás magában folytatta a morfondírozást. Képzeletében már a jó ötven tavasszal azelőtti utca, a kicsiny park, szülei háza, a vékonyan csordogáló patak és a tarka mező bukkant elő.

Ritkán tört rá ilyen erővel a múlt, de hagyta magát vinni az árral, jólesett, hogy újra játszhatott a régi telepen a büszkén égre törő diófák árnyékában, mi több – és talán ez volt a legfontosabb – egészséges időkben és normális világban…

Kalács azért volt különb a többi öcskösnél – villant be Kapásnak a régi emlék –, mert volt egy pedálos kocsija, amit semmiért sem osztott volna meg másokkal. Nem volt több háromévesnél, amikor a szülei megvették neki. Idővel kikezdte a rozsda, itt-ott leesett róla a pléh, az ülés kárpitja cafatokban lógott, de Kalács sok esztendő elteltével is azzal „száguldott” a park sétányain. A többieket ette a sárga irigység, de Kalács már kisgyerekként nagyobb és erősebb volt náluk, így senki sem merte megkockáztatni, hogy elvegye tőle. Akkor hagyott fel az kocsikázással, amikor megkapta első gitárját. Ettől kezdve a „csodaautó” az enyészet útjára lépett.
Kapásnak eszébe jutott az is, hogy sok-sok év elteltével látta a megrozsdásodott automobilt Kalácsék udvarán, ott árválkodott egymagában, mígnem a szemetesek némi jutalék fejében végképp eltüntették.
Szó szót követ, emlék emléket, az öreg Kapásnak felsejlett, hogy Kalács gitárjával került képbe Rigó is. A gúnynév nem volt véletlen: kicsi barátjuk éjjel-nappal énekelt, még a leglehetetlenebb helyzetekben sem tudta senki befogni a száját. Bérletük volt az operába, s Rigó hangosabban kornyikált a nézőtéren, mint az énekesek a színpadon. Odahaza az apja néha az idegroham szélére került, de Rigót ez sem tudta leállítani.
Egy szép tavaszi napon (nem ilyen ronda volt akkoriban az időjárás, mint mostanság, és ilyen hülye járványok sem kerülgették az emberiséget – mélázott Kapás) Kalács nagyot gondolt. Neki volt gitárja, Rigónak hangja, Kukiról, a másik szomszéd gyerekről mindenki tudta, hogy otthon dobok hiányában napestig a nagymamája lábasait püföli, hát alapítsanak együttest. (Szegény Kuki – kalandozott el Kapás emlékei között. – Milyen ígéretesen indult karrierje, aztán a sok ital az agyára ment. A halálát is ennek köszönhette, illuminált állapotban egy kamion elé lépett.)
Az akkor nagyszerűnek tűnő gondolatot tett követte:

Kalács, Rigó és Kuki együttest alapítottak. Dobfelszerelésre ugyan nem volt pénzük, de az iskolából kölcsönkértek egy úttörődobot. Ettől azt hitték, kedvencük, az Omega nyomdokaiba lépnek.

Kölyökként Kapásnak minden álma az volt, hogy az együttes basszusgitárosa lehessen, de a hangszerre sehogy sem tudták összekaparni az anyagiakat. A megoldás Kalács agyából pattant ki: egy használaton kívül helyezett szekrény ajtajából kivágtak egy gitárra hasonlító darabot, amit a WC ülőkéje után rajzoltak ki, négy vastag húrt szereltek rá, és Kapást kinevezték basszusnak.
A próbáknál tovább soha nem jutottak. Néha lenéztek a szomszédok is a próbateremnek felszentelt pincébe, elképzelni nem tudták, mi az a förtelmes zaj meg ordibálás, ami onnan felhallatszik. Végül Kalács apja elégelte meg a csendháborítást, és véget vetett a muzsikus időknek.
– Akkoriban sajnos nem lettünk híresek, de jó móka volt – kiáltotta oda feleségének az álmodozó Kapás. – Talán az volt a baj, hogy nem volt járvány, így mindenkinek ezer egyéb dolga akadt – fejezte be gondolatban a mondatot az öreg.
Az asszony még mindig nem volt tisztában azzal, hogy miket óbégat ura. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Éppen végzett a húslevessel, és nagy szakértelemmel a krumplipüréhez mérte ki a tejet…