Ízlések és igények

Apáink idejében, amikor a világháló még gondolatban sem fogalmazódott meg, és kiváltságosnak érezhette magát már az is, akinek lakásában telefonkészülék volt, az erdélyi magyarok színházakban és temetéseken éltek társadalmi életet. Ugyanakkor elmondhatom, hogy alig 20–25 esztendővel ezelőtt, ha elmentem egy színházi vagy operai előadásra, minden harmadik szembejövő rám köszönt az előcsarnokban. Ehhez képest manapság jó, ha két, három ismerősömmel összefutok. Kicserélődött a baráti kör, a közönség, a színészek, és a kapus bácsi sem a régi. Ezzel együtt a kultúrpolitika sem az, ami volt, a globalizáció begyűrűzött a művészetekbe is.  Ma már kevésbé beszélhetünk „erdélyi színházról”, világméretű gondokról szólnak az előadások, mint a menekültválság, a másság, a recesszió és hasonlók. A mai huszonéveseket egészen más problémák foglalkoztatják, mint annak idején minket. Az úgymond „szabad világban” már nem az a legnagyobb gond, hogy nemzetünk „porlik, mint a szikla”… Határokon átjárható lett a színház, egy külföldi rendező biztos nem azon töpreng, hogy mi bántja az erdélyiek lelkét.

Az olyan csillagok együttállása, mint Sütő András, Harag György és a kolozsvári társulat száz évben egyszer fordul elő. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, A szuzai menyegző vagy a Csillag a máglyán tele volt rejtett üzenetekkel, metaforákkal, ám ezeket – talán a cenzúrán kívül – minden erdélyi magyar megértette. Manapság már nem kell becsomagolni a mondanivalót, a színpadon is bármit ki lehet mondani következmények nélkül. Így aztán Sütő korunkban bonyolultnak, elavultnak, túlbeszéltnek tűnhet, Harag monumentális előadásai pedig megismételhetetlenek a mai körülmények között. Az a fajta színház már a múlté, és lássuk be, faluról is csak elvétve jönnek tömegesen előadást nézni a bácsik és nénik. Viszont a nagy klasszikusokra igenis szükség van, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a kolozsvári Légy jó mindhalálig című Móricz-darab vagy Csehov Ványa bácsija, amelyeket évek óta táblás házzal játssza a kolozsvári színház. (A 90-es években az erdélyi magyar színházak műsorpolitikája parlamenti interpelláció tárgyát képezte. Akkor is elhangzott, hogy a színház nem játszhat kívánságműsort, és lassacskán felnőtt egy generáció, amelynek tagjai egészen másfajta művészetet ismerhettek meg, és nem is sírhatják vissza azt, amit nem ismerhettek meg).  Ugyanakkor, ahogy Lenin nőügyeiről nem volt ildomos beszélni a szocializmusban, Erdélyben a rossz előadásokról hallgatnak a kritikusok. Más lapra tartozik, hogy sokan állítják: ma már igazi, velejéig látó, a dolgok mélyére lenyúló kritika nem is létezik.

Egyre kevesebben maradunk, egyre nehezebb megmaradnunk, minek beletenyerelni még abba is, amit eszünk. Bezzeg egy Krizsán Zoltán vagy Szőcs István! Ők aztán nem sajnálták kimondani, ami fájt, amit elrontottak színházainkban. Őket bizony színigazgatók, rendezők, színészek mind komolyan vették.

Sajnos egyre többször elhangzik az is, hogy az anyagi helyzet hatalmas gát a magas szintű művészetek megvalósítása előtt. Önfenntartó művészeti intézmény – ritka kivételtől eltekintve – talán a világon nem létezik. Állami támogatás nélkül Erdélyben sem tud megélni a színház. Ám miközben Bukarestben közpénzből megépült Kelet-Európa legnagyobb katedrálisa, az államilag támogatott kulturális intézmények komoly pénzügyi gondokkal küzdenek.

Mindazonáltal jó hír is van: a nemrég Kolozsváron zajlott Interferenciák Nemzetközi Színház Fesztivál látogatói zömében 20 és 30 év közötti fiatalok voltak, és majdnem minden előadást telt ház előtt játszottak. Igaz, a fiatalok nem láthatták a Sütő-trilógiát, nincs viszonyítási alapjuk. Az igények és az ízlések viszont alakíthatók, és ebben kell a mindenkori színháznak komoly szerepet felvállalnia.