Hoppon maradt pártaktivisták hozománya

Az erdélyi magyarság Trianon utáni történetét, és főleg a második világháborút követő kommunista időszak históriáját ismerő ember számára a huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi fekete március lincsszagú napjai nem véletlenszerűek. Mondom ezt annak ismeretében, hogy az évfordulós összeállításra készülődve átnéztem az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményeket érintő, vagy éppenséggel feldolgozó magyar és román nyelvű újságcikkeket, tanulmányokat, illetve néhány könyvet. Előzmények dolgában nem lehet eléggé visszamenni az időben ahhoz, hogy az ember észrevegye Székelyföld „fővárosának” román „műveleti területté” nyilvánítását a többségi hatalom részéről. Az 1952-ben szovjet nyomásra létrehozott, Marosvásárhely székhelyű Magyar Autonóm Tartománynak az 1960-as évektől kezdődő gyors és módszeres elsorvasztása ezt igazolja. Jó tíz évvel később, 1973-ban a még mindig kétharmad-egyharmad arányú magyar-román lakosság – nyolcvanezer magyarra jutott negyvenezer román – sok fejtörést okozhatott a román pártvezetésnek, amiről a bukaresti magyar nagykövetség kulturális attaséja, Karikás Péter titkos jelentésében így fogalmazott: „Az utóbbi hónapokban érezhetően fokozódtak az asszimilációs törekvések. Fokozódik a román betelepítés, és ezzel a nacionalista nyomás. Alig két hete, január 24-én, a román fejedelemségek egyesülését kiemelkedő évfordulóként ünnepelték Marosvásárhelyen. A város főterén tartott tömeggyűlés pogromhangulatú extázisba torkollott, melynek célja a magyar tömegek megfélemlítése volt”.

A korabeli magyar pártvezetéshez érkező riasztó jelzések jól érzékeltetik a marosvásárhelyi közállapotok súlyosságát. Az ötvenes években még jelentős magyar intézményhálózattal, a gazdasági életben is számottevő magyar vezetői jelenléttel rendelkező Marosvásárhely Kolozsvár mellett Erdély legfontosabb magyar centrumának számított. De nem sokáig. Kolozsvár gyors és módszeres leépítését könnyebb volt megejteni, hiszen a „ledolgozandó” magyar felesleg arányaiban kisebb volt, mint a marosvásárhelyi. A felgyorsított iparosítással, a magyar felső-, majd a középvezetők lecserélésével, a magyar oktatás – a középiskolák és a MOGYE – kétnyelvűvé alakításával akarták minél hamarabb megtisztítani a székely „fővárost” a zavaróan magas magyar jelenléttől. Úgy tűnik, mindenféle igyekezet ellenére homok került a fogaskerekek közé: a rendszerváltáskor nyilvánosságra került 1985-ös párthatározat szerint az akkori 56 százalékos magyar lakossági arányt felgyorsított betelepítésekkel akarták az ötéves terv végéig 50 százalék alá szorítani. Ennek rendelték alá a párt erőforrásait: a kommunista aktivisták mellett a folyamatot teljes erőbedobással egyengette és felügyelte a Szekuritáté is.

Modern szóhasználattal élve a kommunista projekt jó úton haladt a beteljesülés fele, de a történelem kiszámíthatatlansága 1989 decemberében egycsapásra felborított mindent. Képzeljük bele magunkat az új Tudor-negyedbe telepített román milicisták, katonatisztek, tanárok, vállalatvezetők és főleg a jól fizetett szekusok bőrébe. Ráadásul utóbbiak jó részének kötelezővé tették a bűnös magyar nyelv elsajátítását, hogy ne kelljen magyarokra bízni a nemzetállam homogenizálásának legfontosabb teendőit. Rossz időben jött hát az 1989-es forradalom Marosvásárhelyen. A rendszer emberei nem akartak dolgavégezetlenül továbbállni egy olyan városból, amelyben az egyre hangosabb magyar lakosság visszakövetelte, amit éppen tőlük vettek el jól átgondolt tervek alapján.

Ez tehát dióhéjban a marosvásárhelyi fekete március előzménye. Egyszer talán az is kiderül, hogy az elmaradt betelepítések ellensúlyozására kitervelt tömeges magyarlincselés forgatókönyvében milyen szerepet vállaltak a legkülönbözőbb román értelmiségi csoportok. Merthogy nem a Görgény-völgyi román parasztember volt a fő bűnös, az már biztos.