Fényképalbumok: „hagyomány”, móka vagy hisztéria?

Mert nálunk nemcsak az egyetemisták vagy az érettségizők ballagnak. Á, dehogy! Ballagnak az ovisok is, a negyedik osztályt végzettek és persze a nyolcadikosok is. És hát nekik is dukál a fénykép. Ami nem is baj. Az emlékekre mindig szükségünk van. Ám meg lehetne oldani az egészet úgy, hogy az évek során készült képeket utolsó évben személyre szabottan beteszik egy-egy albumba, s azt átadják a gyerekeknek. Láttam már erre is példát.
De nem. Ez túl egyszerű lenne. Szükség van a fényképeződésre. És nem is akármilyenre. Az nem megoldás, hogy a nagyfelbontású képeket készítő legmodernebb mobillal készítünk fotót, s azt előhívjuk. Ugyan! Ez kéremszépen egyes szülők számára egyenesen amatörizmus. Profi fényképészeket kell hívni. Azok között választani árajánlatok szempontjából. S lehetőleg nem a legolcsóbbat, ugyebár, mert az ki tudja, vajon miért kér olyan keveset… És nem is elég egy csoportkép, hanem minden gyerekről külön-külön. Nem is egy, hanem több tucat kép. Amihez ruhát kell venni bizonyos esetekben. Sőt, most már nem is elég őszi, hanem szükséges tavaszi fotózás is. Mert hát az a trendi. Persze az sem mindegy, hol. Lehetőleg minél különlegesebb helyen (a Sétatér például már túl „uncsi”). És nemcsak kint a természetben, hanem bent is. Nyilván egy-egy lokál ilyenkor akár egy ezrest is elkér azért, hogy beengedje a fotózni vágyókat. És

Szóval a sznobizmus néha az egeket súrolja. Minden osztályban találni olyan szülőket, akik lehet, hogy gyerekük tanulmányi előmeneteléről nem sokat érdeklődnek, de az, hogy milyen album készül, az számukra életbevágó. És ennek hangot is adnak. Nem gondolnak arra, hogy a többszáz lejes albumokat nemcsak a céges szülőknek kell kifizetniük (nyilván azok megengedhetik maguknak), hanem az ötgyerekes szomszédasszonyomnak is, akinek – főleg a most megugrott élelmiszer- és rezsiárak mellett – az is gond, hogy egy-egy lábbelit vegyen a kicsiknek iskolakezdésre vagy tornaórára. Arra pedig végképp nem gondolnak, hogy az albumokat a gyerekek soha, vagy csak különösen ritka esetben fogják megnézni, függetlenül attól, hogy az pár lejbe vagy félezer lejbe került (merthogy ilyen is van).
Hét-nyolc évvel ezelőtt a fiamék egy kettéhajtott, színes, téglalap alakú kartonra nyomtatták rá az osztály csoportképét, a diákok, az osztályfőnök és az iskola fényképét egy idézet kíséretében. A nyolcadikban készült emléket azóta csak mi, szülők néztük meg, különben ott porosodik a polcon évek óta. Ugyanilyen sorsa lesz a méregdrága albumoknak is, mert manapság szinte senki nem hív elő képeket. A mobilokkal készített fotókat különböző adathordozókon tároljuk, s a számítógépek, táblagépek képernyőin bámuljuk néha. Mi, idősek a régi fehér-fekete fotókat elővesszük ugyan, de a gyerekeket csak a digitális világ érdekli – beleértve a fényképeket is. Úgy tűnik azonban, a lényeg a „hagyományon” van. Vagy ahogy tavaly az egyik érettségiző osztály WhatsApp-csoportjában fogalmazott egy anyuka: jó móka lesz az. Mármint a fotózás s a csilivili albumok elkészítése.
Eszembe jutott fényképész ismerősöm, akivel néhány éve utaztam vidékre templomszentelésre. Amikor szóba került az „új divat”, a következőket mondta: ne hidd, hogy mi kimondottan élvezzük a sok gyereket fényképezés közben állandóan rekcumozni, vagy hogy egyetértünk az egész hisztériával, de kiválóan megélünk belőle.

Beleértve azokat is, akik megelégednének az olcsóbbal, ha már nagyon muszáj, és azokat is, akik anyagilag nehezen tudják megengedni maguknak. Mert különben mit szól a gyerek, mit szólnak az osztálytársak, de legfőképpen mit szól a „közösség”?