2014. április 11., 18:242014. április 11., 18:24
2014. április 12., 10:012014. április 12., 10:01
Nincs olyan erdélyi magyar, akinek ne lenne sajátos élménye a román-magyar együttélésről. Kis helyi közösségekben az egymásra utalt emberek elfogadják és tisztelik a másikat, alkalmazkodnak egymás szokásaihoz, az adott lehetőségek között megpróbálnak normális életet élni.
Viszont ez az a csalétek, amit meglovagolnak a román véleményformálók. A közvélemény tőlük tudja, hogy az egyszerű emberek szintjén Erdélyben a román-magyar viszony rendben van. Nincs ellenségeskedés: ha nem is baráti a kapcsolat, de nincsenek különösebb feszültségek, azt csak a politikusok szítják. A magyar és a román szélsőségesek egyaránt.
Hogy egy román publicista számára ki a magyar szélsőséges, azt sejtem. Nem tudom viszont eldönteni, hogy ki ennek a román megfelelője? Akármennyire is töröm a fejem, a román belpolitikában egyetlen olyan pártot sem ismerek, amelynek politikusai a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben őszinte megértést tanúsítottak volna magyar követelések iránt. Az olyan egyszerű kérésekhez, amelyek nemcsak formálissá, hanem valóban őszintévé tennék közös erdélyi együttlétünket. Ki hát a nem szélsőséges román párt?
Úgy tűnik azonban, nem a mi közösségi dilemmáinkra keresnek gyógyírt a többségi véleményformáló lovagok. A rendszerváltás óta mantraként ismétlődő vélemények, állásfoglalások ugyanazok, csak az előadó arcok változnak. Victor Ponta miniszterelnök például tucatnyi elődjének lehetne a reinkarnációja, amikor a mélységesen elutasított etnikai alapú autonómiáról beszél. Nem, nem, soha – ez nyilatkozatai közös jellemzője. És mondja ezt egy olyan kormány vezetőjeként, amelyben két magyar miniszter is jelen van. A romániai magyarság úgynevezett legitim képviseletének elitje által megvezetett emberek csak néznek ki a fejükből: akkor most ki hazudik? Merthogy valami kulturális autonómiáról, kisebbségi törvényről, meg miegyébről is elhangzottak ígéretek a kormányba lépés idején. De lehet, hogy ezek a frázisok már fel sem tűnnek. Ponta végül is nem mondott újdonságot: ugyanezt halljuk 1989 decembere óta. Leggyakrabban az ország államelnökétől, Traian Bãsescutól, aki a caracali autonómiáról szóló gyöngyszemét székely hallgatósága előtt tette közkinccsé Tusnádfürdőn.
A nyílt politikusi elutasításához képest mennyivel elegánsabbnak tűnik egy román újságíró, politológus, véleményformáló „civil” hosszas fejtegetése arról, hogy milyen közelségben élünk mi magyarok és románok. Hogy az embereket a hétköznapi gondjuk-bajuk érdekli, és nem az autonómia, és ezt a magyar politikusok nem tudják. (Markó Béla elnöksége idején már megkutatták az erdélyi magyar közvéleményt, és éppen ez jött ki. Na ugye!) Ahogyan most éppen Vasile Dâncu kolozsvári szociológus, egyetemi tanár, volt szociáldemokrata politikus teszi Sinteza nevű, 200 oldalas, színes kiadványában, amelynek friss száma a román-magyar viszonyt ecseteli.
Ilyenkor az erdélyi magyar olvasó felkapja a fejét, és mohón belelapoz a színes gyönyörűségbe. Várja a csodát, hátha mégis megdicsérik. Vagy legalább nem szidják. Látta ugyan a tévében, a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatába miként törölte újra a lábát a román politikum, de az tegnap volt. Ma új nap van.
Így jártam én is a rólunk szóló vaskos kolozsvári folyóirattal. Vasile Dâncu vezércikkét elolvasva menten lelohadt a kedvem, elmúlt a csodavárásom. Igazából nem is ért csalódás. A cikkből kiderült, hogy Dâncu gyerekkorában megdöngetett egy magyart, majd őt is elpáholta egy magyar, és azóta is mindketten boldogan élnek, mint annyi ember, ebben a szép román-magyar Erdélyben. Ennek az etnikai idillnek egyetlen nagy akadálya van: holmi magyar politikusok állandóan autonómiákról regélnek, miközben nincsenek tisztában vele, hogy Európában az autonóm régiók a legszegényebbek. Nem tévedés: szó szerint így szerepel az egyetemi tanárok által szerkesztett román nyelvű, tudományos kiadványban.
Ez volt az a pillanat, amikor letettem a folyóiratot. Tudtam, hogy a következő oldalakon mi vár rám.
Erre mondják a mindent megmagyarázni tudók, hogy ez előítéletesség. Pedig nem több egyszerű önvédelemnél. Az embernek ugyanis nem csak a testi, hanem a lelki egészségére is vigyáznia kell.
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
szóljon hozzá!