Enyhül a történelem szele Kolozsváron?

2021. január 31., 17:182021. január 31., 17:18

Már várom, mi lesz a következő téma. No nem azért, mert a nyári kiállítást oly tüzetesen néztem volna végig. Akkor ugyanis a kommunista rendszerben meghurcoltak életrajzát, rövid munkásságát lehetett olvasni, és úgy rémlik, mintha egy temesvári archív fotón Tőkés Lászlót is lehetett látni a templom előtt hívekkel körülvéve. De miről is van szó?
Advent környékén kolozsvári sétálásaim során a Főtérről a (volt) Deák Ferenc utcán indultam el a (volt) Bocskai tér felé. Ismét az „árkádok” alá tértem be, hadd lám, ezúttal milyen képek és szövegek fogadnak. Az árkádok alatt csupán egyszerű faállványokat kell érteni, amelyekre időnként bizonyos témában plakátokat, molinókat függesztenek ki reklám vagy bizonyos témák népszerűsítése céljából. Kolozsvár járványok idején – olvastam románul a címet, s mivel volt időm, elkezdtem bámulni a képeket és olvasni a szövegeket. Egy idő után pedig kapkodtam a fejem a latin, német és magyar szövegek között.Hogyan vészelte át a középkori, majd a modern Kolozsvár az évszázadok járványait?

Ehhez kapcsolódóan lehetett látni a különböző felekezetek (római katolikus és protestáns) latin, magyar és német nyelvű járványellenes rendelkezéseit. Az erdélyi nemesek leveleit, magyar és német gyógyszerészek, orvosok javaslatait – románra lefordítva. Aki akart, megismerkedhetett Pápai Páriz Ferenc Désen született orvos és teológus munkásságával, vagy elolvashatta, miként alakult meg a 16. században a ma is működő, Közép-Kelet-Európa legnagyobb temetője, a Házsongárd.
Ez igen – gondoltam magamban. Ilyet ritkán olvas magyar ember Kolozsvár Főterén. Hát még román? Azt nyilván tudtam, hogy amennyiben valóban be akarják mutatni az elmúlt századok kincses városi történetét, kevés ortodox és román vonatkozású dolgot emelhetnek ki. Csak hát

máshoz voltam, voltunk szokva. Főleg mi, kolozsvári magyarok, akik másfél évtizedes Funar-korszakot szenvedtünk végig.

Mire a kiállítás végére értem, észbe kaptam, hogy fordított időrendi sorrendbe néztem, olvastam az anyagokat. Sebaj, gondoltam, s ránéztem az utolsó plakátra. Akkor ért a legnagyobb meglepetés: a város története dióhéjban a kezdetektől. Az első mondat nyilván a római birodalomról szólt, a rómaiak mintegy 150 éves erdélyi jelenlétéről (Kr.u. 107–274), rögtön a következő pedig a II. András magyar király által említett kolozsvári várról. S ha ez az ezeréves „ugrás” nem lenne elég, a szöveg még pontosít is: a római település maradványait azok fedezik fel, akik a 13. században telepednek le a régióban.
Hűha! – néztem nagyot. Hol vannak a dákok? Meg a románok? Hol a dák-román kontinuitás? Hol itt az „igazság”? És Menumorut? És a nagy román tömegek, amelyek az 5. vagy a 8. században estek áldozatul a járványoknak ezen az akkor igencsak sűrűn lakott vidéken? No de hagyjuk a történelemhamisítást és az iróniát is.

Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy lám, nemcsak mi tudjuk így a történelmet, hanem mások is. És azt ki is merik írni.

Éppen ezért már nem lepődtem meg a következő, a kolozsvári történelmi múzeum, valamint az etnográfiai múzeum által szervezett Karácsony Kolozsváron című kiállítás szövegein. Az anyag ezúttal nagyrészt román jellegű volt (például karácsony a világháborúk idején, szilveszter a Ceaușescu-korban), de ismét nagy örömmel láttam, hogy nem csak Moș Nicolae és Moș Crăciun létezik. Olvasható ugyanis, hogy Szent Miklós legendája az ókorra nyúlik vissza, amikor a kis-ázsiai püspök rendszeresen segített a nehéz helyzetben levőkön. Santa Claus pedig – aki az Északi-sarkról jön nagy szakállal, rénszarvasokkal – amerikai kitaláció. Mint ahogy az is, hogy a reformáció terjedésével az ajándékozás hagyománya változott: a hangsúly átkerült karácsonyra. Ekkor már nem december elején lepték meg a gyermekeket ajándékokkal, hanem december 24–25. körül. De Magyarországon és Romániában megmaradt a régi szokás is: a gyerekek várják a Mikulást és Moș Nicoláét, karácsonykor az ajándékot pedig az Angyalka/Jézuska, illetve Moș Crăciun hozza (ilyen sorrendben, magyarul, ékezettel kiírva).

Aki pedig figyelmesen végigolvassa a népszerűsítő szövegeket, azt is megtudhatja, hogy a karácsonyfát mai formájában a protestáns országokban (Németország, Dánia) használták először, Romániába pedig a magyar nemesek közvetítésével került.

Szóval ezért várom a következő kiállítást. S közben azon gondolkozom, milyen jó lenne, ha a tankönyvek lapjain is ehhez hasonló módon közelítenék meg a történelmet, a valóságot. Mert akkor egy idő után talán eltűnnének a bozgorozások, az „Afară cu ungurii din țară”-jellegű rigmusok – nemcsak a stadionok lelátóiról, hanem a mindennapokból is. Bár tudatában vagyok annak is, hogy bizony erre elég sokat kell várnunk.