Elhatároztam, lerázom a rabigát

Egyre növekvő tisztelettel tekintek azokra, akiknek sikerül megszabadulniuk a tévéjüktől. Erős emberek, nagyszerű karakterek, akik vállalják az elvonási tünetekkel járó összes kínt, hogy aztán szabadon élhessék életüket. Mi, leláncoltak, csak feltekinteni tudunk rájuk, és leborulni nagyságuk előtt.
Sokszor megfordult a fejemben, hogy meg kellene szabadulnom az ördög szemétől, amit az emberek képernyőnek neveznek. De – sajnálattal vallom be – ebben az esetben gyenge jellem vagyok. Pedig sok mindenről lemondtam már életemben, némely dologról nehezebben, másokról könnyebben – de a televízió esetében megmaradtam rongyos rabszolgának. Rajtam már egy Spartacushoz hasonló nagyságú vezér sem segít. És valószínűleg a pszichiáter sem. Láncos kutyája vagyok a hírcsatornáknak, tekintetem elvész a kékes homályban, fülem csak a dobozból kiszűrődő hangokra figyel. Vele kelek és vele alszom el, ha nincs közelemben távirányító, máris jelentkeznek az elvonási tünetek. Elegem van a szenvedésből, tudom, milyen boldog lennék nélküle! Látom azokon, akik megszabadultak, és ma már kegyelemben élnek.
Azért én sem a képernyő előtt születtem. Mi több, annak idején még egészen normális gyerekként indultam útnak, aki holmi rajzfilmeknek már óvodás korában sem dőlt be. Mikor pedig már lettem akkora, hogy rabul ejtsen a televízió, már nem volt mit nézni benne. Aztán felnőtt fejjel, amikor eljött a soha nem remélt szabadság, engem is fogságába ejtett a tévé. A bámulás betegsége rajtam is elhatalmasodott, sajnos.
Ha józanul átgondoljuk, a kábeltévé a történelem egyik legnagyobb átverése. A gyanútlan megrendelőre rásóznak több száz csatornát, amiből jó esetben is néz tízet. Vagy annyit sem. Hiszen a filmek mindenhol ismétlődnek: amit ma látsz itt, azt holnap ott látod. A hírek ugyanazok, a halászat és vadászat a lakosság bizonyos szegmensét érdekli csak, aki meg szereti a halat, az inkább kimegy a víz mellé, minthogy a tévében lesse a kapást. És valljuk be, a csillagközi utazás sem mindenki számára vonzó, ugyanakkor a sportesemények sem érdekelnek mindenkit.
Barátom úgy kezdte a leszokást, hogy egy ideje csak dokumentumfilmeket közvetítő csatornákat néz. Azok közül is csak olyant, ahol gyilkosságokat, terrorcselekményeket, változatos kínzásokat dolgoznak fel és mutatnak be viszonylag tűrhető képekben. A haver azt állítja, ezek a műsorok megnyugtatják, és ott kevesebb a hirdetés is. Jobban ismeri a történelem nagy sorozatgyilkosait, a gengszterek karrierjét, mint saját családját. A dolog hátulütője, hogy felesége majdnem elköltözött otthonról, mert félt, férje valamire készül… De hát az absztinencia felé vezető út tele van kihívásokkal.
Elhatároztam, széttöröm a rabigát, és a leszokás rögös útjára lépek, amelynek végén diadalmámorban úszva hajítom ki az átkozott dobozt a kukába. Azzal kezdem, hogy megnézem a gyerekkoromban kihagyott rajzfilmeket. Persze a rajzfilm sem a régi, néha rémeket látok tőlük. De legalább sokkal kevesebb bennük a reklám…