Egy a hibád: magyar vagy

akit ma nemzeti hősként ünnepel a román állam. A jelkép pedig csak úgy ér valamit, ha azt szoborba öntik. Megszületett Európa talán legrondább köztéri szobra, amely esztétikailag annyira csúnya, hogy még a román lakosság is kétségbe vonja helyét a téren. Minden igyekezet ellenére emlékmű helyett egy viccnek is rossz „alkotás” csúfítja Kolozsvár képét.
A szoborállítással azonban más eredményt is elért a 90-es évek eleji városvezetés: ezzel a tettével gyakorlatilag meggyalázta a magyarok egyik szimbolikus kulturális központját, a Bocskai és a Hunyadi teret magába foglaló területet, ahol Janovics Jenőék 1906-ban felavatták a Nemzeti Színházat, és ahol az egykori Bánffy György-telken az impozáns Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) palotája is helyett kapott. Persze ma már a színház sem, a tér sem, a palota sem, és a város sem a miénk. Ide épült a múlt század 30-as éveiben az ortodox katedrális. A teret, amely a 19. században Trencsin tér néven volt ismert, az 1899-es rendezése nyomán az itt álló palota miatt EMKE térnek kereszteltek, majd 1907-ben Bocskai névre neveztek át. A trianoni békeszerződést követően a románok Alexandru Ioan Cuza nevét adták neki. A második világháború idején Hitler térre változtatták nevét, majd a háború után Malinovszkij marsall nevét vette fel, 1964-ben pedig Győzelem térre keresztelték.

Alkotójáról, a Svájcban élő Ilie Berindei-ről keveset tudni, jött, látott, és… megáldotta a várost egy szörnyszülöttel. Ám mindez nem zavarja a mostani városvezetést. Köztérfelújítást hirdettek meg, modernizálni akarnak, de úgy, hogy a régi is megmaradjon. Amolyan fából vaskarikának tűnik az egész, hiszen a jelenlegi polgármester, akár egy aranyat szóló bibliai alak, gyorsan kijelentette: amíg ő intézi a város ügyeit, Iancu szobra marad! Majd ha ő már nem lesz, tegyenek a szoborral, amit akarnak… A térfelújítással a mostani városvezetés célja is egyértelmű: eltéríteni a figyelmet Kolozsvár több évszázados Főteréről, ahol, amíg a szem ellát, minden az egykori magyar városvezetésre, a magyar múltra emlékeztet. Egyébként a tudatmódosítás már évekkel ezelőtt elkezdődött, amikor piros-sárga-kék lobogókkal, padokkal, szemetesládákkal tűzdelték tele a várost. A mostani vezetés módszerei már kifinomultabbak: román személyiségek szobrai nőnek ki a földből egyik napról a másikra: ha volt közük Kolozsvárhoz, ha nem, ha tettek valamit a városért, ha nem. Ezzel pedig elérkeztünk a lényeghez, ugyanis

Manapság, amikor az emberek minden általuk fontosnak vélt ügyért utcára vonulnak, sajnos semmiféle mozgalom, petíció nem született azért, hogy a sok személyiség közül, akire méltán büszke lehet nemzetünk, legalább egy szobrot, emléktáblát kapjon az egyre terebélyesedő idegen tengerben. És ahogyan telik az idő, úgy az esély is egyre csökken, hogy megörökítsük őket az utókornak…