Drága ajándékok, olcsó emberek

Mindnyájan különbözőek vagyunk, s ezt eddig is tudtam. Alázatosak és szerények, beképzeltek és nagyravágyóak, őszinték és ravaszak, kétszínűek és becsületesek. Mint ahogy törtetőek is, akik ha fennebb jutnak a ranglétrán, már talán meg sem ismerik a régi cimborát. Nos erre jöttem rá újra – mintha korábban nem tudtam volna – két ismerősömmel kapcsolatban is. Érdekes módon mindkettő Benedek.
Az egyik közel lakott hozzánk, a gyerekek sokat játszottak együtt, s mi felnőttek is többször beszélgettünk ügyes-bajos dolgainkról. Benedek intézményvezető volt a városban, s munkáját mindig nagyra értékeltem, néha interjút is készítettem vele, amelynek igencsak örvendett.

Nem volt olyan ünnepély, rendezvény, amelyre ne hívott volna meg, s amelyről különböző lapok hasábjain ne számoltam volna be. Néhány év után azonban adódott a lehetőség, s Benedekék az egyik szomszédos városba költöztek, ahol új munkakörben próbálta ki magát: saját vállalkozást indított. Nem is akármilyent, hiszen az avatásra még az egyik magyarországi miniszter is hivatalos volt. Mondanom sem kell, hogy a rádió, valamint az országos tévéadók is jelen voltak. Én, mezei újságíróként, egykori szomszédként, régi cimboraként csupán a sajtóból értesültem. A meghívás elmaradt.

Nem állítom, hogy jól esett. De nyeltem egyet, s kíváncsian telefonáltam Benedeknek, érdeklődtem a munkájáról, s közben gondoltam, kiderül, hogy a nagy sürgés-forgás miatt valahogy elfeledkeztek rólam. De szó sem volt ilyesmiről, csalódottan tettem le a telefont. Ráadásul néhány hét múlva kolozsvári találkozásunk alkalmával lelkendező köszönésemre és érdeklődésemre olyan hűvös fogadtatásban részesültem, mintha valami régi alkalmazottja lettem volna, akit csak azért nem rúgott ki az állásból, mert megkönyörült rajta. – Nesze neked interjú és barátság – gondoltam magamban –, nincs már szükség publicitásra, a mór megtette kötelességét, a mór elmehet.
S apropó mór. Eszembe jutott hirtelen a másik Benedek, aki vállalkozó volt, s vele kapcsolatban is úgy éreztem, jó szálak fűznek egymáshoz. Ráadásul Benedek családostól együtt kitelepült Belgiumba – néhány éves továbbképzésről volt szó csupán –, s a kapcsolat ezt követően sem szakadt meg. A világháló segítségével értekeztünk, még telefonon is beszéltünk egymással. No meg interjút készítettem vele ottani munkájáról, a brüsszeli valóságról, terrorveszélyről, vírushelyzetről. Persze hogy tetszett az ötlet, a megjelent interjú talán még jobban, s felhőtlen volt az öröm...meg talán a kapcsolat is. Egészen addig, amíg a fiam kapott ajándékba unokatestvérétől egy digitális kütyüt Franciaországból, amelynek háromsoros használati útmutatóját sehogysem értettük. Természetesnek gondoltam, hogy a két-három mondatnyi francia szöveget elküldöm Benedeknek, s megkérem, „postafordultával” küldje el a fordítást (ha már az egyetemen ő amúgy is franciául hallgatja az órákat). Gondolom, kitalálta a kedves olvasó. Igen, most is várom a választ s a fordítást.
Azóta sok víz lefolyt a Szamoson, Benedekék hazaköltöztek a városba, a továbbképzésnek köszönhetően pedig magasabb polcra került. Első találkozásunk alkalmával viszont olyan „nyájasan” igyekezett köszönni – bár nekem inkább a lekezelő szó jutott hirtelen az eszembe –, mintha két-három évvel ezelőtt legalábbis egy Victor Hugo-regényt fordított volna le nekem...ingyen.
– Cél elérve, a pali kipipálva – mormoltam halkan magamra célozva. Vagy csupán én volnék ilyen szigorúan következetes? Netán érzékeny? Mindenesetre eszembe jutott egy régi közmondás, miszerint az őszinteség és tisztesség drága ajándék, ne várd olcsó emberektől.