Diszkóláz: nyolcvanas évek nosztalgiája

Ki hitte volna, hogy túl az ötvenen megint bulizni támad kedvem? A kérdés persze költői, de bevallom, mostanában nem a legfőbb foglalkozásom a tánc. Régen sem vittem túlzásba, de azért a diszkóőrület fiatal koromban engem is magával ragadott. Akkoriban kínai klott gatyája és egy kazettája diszkózenével mindenkinek volt, bár a sznobok ezt mindig letagadták.

A napokban aztán mégis táncra perdültem: Kolozsváron olyan bulit szervezett a Backstage Production, ahol Samantha Fox, a Bad Boys Blue, a Boney M. és a Ricchi e Poveri lépett fel. Micsoda legendák! Persze a magam ötvenvalahány évével szinte kamasznak számítok néhány említett előadó mellett, és talán éppen ezért ütött ki rajtam ismét a diszkóláz…

A fiatalok legfeljebb hallomásból, szüleik vagy talán nagyszüleik elbeszéléseiből tudják, hogy egykoron a fő kikapcsolódási mód a diszkó volt. Ez nem is baj, mi is annak idején csak mesékből tudtunk arról, hogy valamikor valcert és foxtrottot táncoltak az emberek, és bulik helyett teadélutánokon ismerkedtek egymással a kisebb vagy nagyobb lányok, fiúk.

A diszkóláz a múltszázad (hű, de rég volt!) 70-es éveinek végén, 80-as éveinek elején érte el a tetőfokát. Még a kommunizmusban sínylődő Kelet-Európába is eljutott. Persze nem olyan szinten, mint például a New-York-i Studio 54-ben, ami a diszkóvilág közepének számított. Ehhez képest mi tökmagok voltunk: amíg túl az Óperencián olyanok látogatták az 54-est, mint Liza Minnelli, Calvin Klein, Diana Ross, Madonna és Cher, és a legmenőbb felszereléssel dolgoztak a lemezlovasok, nekünk barátaink kisebb-nagyobb mértékben megkarcolt lemezeik jutottak. De legalább mi is kimozdultunk otthonunk csendes magányából: iskolákban, klubokban szerveztek jófülű krapekok bulikat –nem mellékesen valódi bakelit korongokkal, igazi zenével. És olyan hangokkal, amelyek nem voltak felspannolva a számítógépeken, nem kozmetikázták őket kiváló technikusok, sőt, az előadók még a hangjegyeket is ismerték…

Persze csaltak akkor is. Merthogy minden valamire való biznisz egy kis megtévesztésre (is) alapul. A Boney M már akkor legendának számított. El voltunk ájulva a zenéjüktől, aztán jóval de jóval később derült ki, hogy négy tagjából –legalábbis az együttes kezdeti felállásakor –valójában egy tudott igazán énekelni. Az, aki Kolozsváron is fellépett: Liz Mitchell. Az ABBA egyetlen igazi vetélytársai voltak azzal a különbséggel, hogy amíg ők többnyire valamiféle gépies ritmusra és a mozgásra építették a produkciót, az ABBA tagjai valódi zenészek voltak remek hanggal, dallamokkal és megjelenessél. Ám a legnagyobb botrány szintén a Boney M-et létrehozó Frank Farian producer nevéhez fűződött: kitalált egy újabb együttest Milli Vanilli névvel. Csakhogy a két srác, aki a mikrofon előtt illegett és billegett, egy vak hangot nem énekelt (állítólag az angol nyelvet is törve beszélték), csak tátogtak a mikrofon előtt. A dalokat hivatásos énekesekkel vették fel, akik jó pénzért hallgattak e turpisságról. Ám még ez sem döntötte romba a diszkó világát, hiszen az nemcsak a zenének adott otthont, hanem szerelmek kibontakozásának, baráti találkozásoknak is.

Az idő elszállt, a legendák sem a régiek már. De nekünk az is öröm, ha több évtizedes késéssel láthatjuk őket és belekóstolhatunk abba a hangulatba, amit a „hanyatló kapitalizmusban”az emberek már 40–50 évvel ezelőtt tapasztalhattak. A zene ugyanis nem öregszik, csak mi lettünk finoman szólva idősebbek…