Címermondatok

Évtizedeken keresztül úgy tűnt, az akció sikerrel járt: az erdélyi arisztokráciát „kivégezték”. A hatvanöt évvel ezelőtti márciusi éjszakán tovadurrogó teherautó platóján egy olyan társadalmi osztály még megmaradt képviselőit szállították a sötét ismeretlenbe, akik nélkül a történelmi Erdély minden bizonnyal román fejedelemségekhez hasonlóan sodródott volna ide-oda az évszázadok balkáni érdekóceánjának hullámverésében.

Sokáig nem hallottunk róluk. Legfeljebb történetek keringtek emberekről, akik egy-egy bútorgyár vagy tejgyár mélyén az üzemi ranglista legalsó szintjéről felemelkedve olvasótalálkozót, nyelvórát, politikai elemzést tartottak a tízórai szünet percei alatt. Utána a „bolond gróf” mehetett vissza seprűje, vagy szemeteskocsija mellé, a közös szalonnázás közben megfogalmazott gondolatai azonban tovább éltek sok, munkapad fölé görnyedő szakiban.

Visszatérőben vannak közénk. A teherautó fedélzetén elhagyott világ ugyan végleg a múlté, az általuk itt hagyott épített, részben szellemi örökség is a végső pusztulás szélére sodródott. A visszaszolgáltatások nyomán viszont egyre többen jelennek meg közöttünk, lakják be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot, válnak az erdélyi magyar társadalom szerves részévé. Ki több, ki kevesebb sikerrel, elszántsággal, büszkén viselve vagy éppen titkolva származását – hiszen végső soron jövőt félő emberek voltak ők is –, kit mennyire hurcolt meg az a bizonyos huszadik század. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a korábban nem is létező, vagy igencsak romossá pusztított önazonosság-tudatot.

A Trianont követő impériumváltás, majd a kommunista rémuralom vérzivatara végveszélybe sodorta őket. Az itthon maradottak néhány négyzetméteres kényszerlakásokban, a Nyugatra menekültek az Erdély-nélküliség szuterénjében vészelték át, élték meg az elmúlt fél évszázadot. Többségük idős ember, akinek sem ereje, sem lehetősége nincs lakályossá tenni azt az életteret, amelyben újra virágozhatna az amore et candore (szeretet és becsület) vagy a honeste vivere, neminem laedere, suum cuique triubuere (élj becsületesen, ne bánts senkit és add meg mindenkinek a magáét) jelmondatai. Értékvesztett világunknak azonban égető szüksége lenne a ma egyre inkább csak romos kúriák címermondataiban élő erkölcsi tartalmakra.

Mi, kevésbé kékvérűek fennmaradásuk „haszonélvezői” lehetünk, ha megismerjük múltjukat, megéljük a jelenüket és részt veszünk a jövőjükben. Mert csak a pusztulás kezdete, a kitelepítések éjszakája, 1949. március 3-a megváltoztathatatlan. A jövőt akár együtt építhetnénk időtlenné.