2014. október 09., 21:092014. október 09., 21:09
Orbán Viktor adja a pénzt – sarkosan így lehetne meghatározni az erdélyi magyar közösségi építkezések finanszírozásának fő forrását. Az erdélyi intézményépítés elkötelezettjei már az első Orbán-kormány idején magabiztosan mozogtak Budapesten, hiszen tudták: az erdélyi magyarság számára a magyar kormány jelenti a legbiztosabb pénzforrást. Ahonnan mindenféle mendemonda ellenére bőven kapott az RMDSZ, a történelmi magyar egyházak vagy a Tőkés László nevével fémjelzett ellenzéki kör, amely oktatási, kulturális vagy gazdasági intézményteremtés és -építés céljából kilincselt.
Mondhatnánk azt is, hogy így van ez rendjén. Ha az anyaország megengedheti, miért ne tenné, hiszen a határ mindkét oldalán egyformán magyarok élnek. Az aprócska különbség csak az, hogy az egyik magyar az adójából termeli meg költségvetési forrásként a pénzt, a másik pedig a rászorultság „jogán” elkölti. Talán ezzel sem lenne baj, ha a dolgok normális módon működnének: azaz az adófizető magyarországi ember pénzéből egészítenék ki az adófizető erdélyi magyar közösségi célokra fordítható pénzét. Ez lenne az élet természetes menete. De hát nem ez történik.
Valahogyan ritkán hallom újságíróként, hogy Kelemen Hunor, a román kormány miniszterelnök-helyettese adja a pénzt közösségi építkezésünkhöz. Pedig hát egy ilyen magas rangú állami beosztásnak hasonló lehetőségeket is tartogatnia kellene a romániai magyarság számára. Úgy tűnik, a rendszerváltás óta nem igazán volt divat Bukarestben közösségi építkezéseink ügyében kilincselni. Kormánypárti magyar politikusaink többnyire saját pecsenyéjüket sütögették az elmúlt két évtizednyi, rövid megszakításokkal tarkított kormányzati szerepvállalásuk idején. S ha most valaki hirtelen sorolni kezdené a magyar falvakban (is) leaszfaltozott középkori utakat, a közművesítésbe fektetett állami pénzeket, vagy a kínnal-bajjal kimeszelt magyar iskolákat, rögtön mondom: az erre érkező pénzek arányaiban sokkal kevesebbet jelentenek, mint amennyit Románia lakosságának mintegy 6 százalékát kitevő magyarság alkalmazottként vagy vállalkozóként befizet az államkasszába.
A 21. században normális európai országban nem kell kormányon lenni ahhoz, hogy egy nemzetiségi iskolát tanévkezdésre tatarozni lehessen, vagy egy kisebbségek által lakott településre ivóvizet vezessenek be. Ezzel indokolni a romániai magyarság sorsát negatívan befolyásoló, és folyamatosan megújuló kormányzati szerepvállalást, több, mint kishitűség. Olyan kishitűség, ami eleve kizárja például magyar nyelvű oktatási intézmények újraindítását vagy alapítását. Ezért nincs magyar nyelvű állami egyetem – de van helyette magyar költségvetési pénzekből immár sok milliárd forintból finanszírozott Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A román hatalom által olyan magánegyetemnek titulált magyar intézmény, amelynek bukaresti társfinanszírozása évről évre a jövő ködébe vész. Roppant kíváncsi lennék, hogy Kelemen Hunor kultúráért és oktatásért is felelős miniszterelnök-helyettes mikor vetette fel utoljára a magyar egyetem román finanszírozásának ötletét. Hogy az önálló állami magyar egyetem létrehozásáról ne is beszéljünk.
A minden út Budapestre vezet című történet immár nemcsak Erdélyben, hanem magyarországi kormánypárti politikusok körében is természetes jelenséggé vált. Ezt erdélyi magyar értelmiségiek olykor azzal teszik természetessé, hogy az utóbbi 40 évben ötezer magyar orvos, és ennél sokkal több tanár és műszaki értelmiségi telepedett át Magyarországra, tehát az anyaország adós az ingyen kapott értelmiségért. Ebben csak annyi hibádzik, hogy ilyen alapon kilincselnünk kellene a nyugat-európai vagy az Egyesült Államok kormányánál is, hiszen az elmúlt évtizedekben legalább akkora exodus irányult azokba az országba is.
Orbán Viktor Kolozsváron elegánsan fogalmazott: isteni ajándéknak nevezte, hogy éppen a mai magyarországi kormánytöbbség támogathatja az erdélyi magyar törekvéseket. Számunkra viszont legalább ekkora ajándék lehetne, ha végre olyan politikai elit venné át az erdélyi magyarság ügyének intézését, amely Budapest mellett Kolozsváron és Bukarestben is kilincselne. A köz érdekében.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!