Balkáni egytálélet

Nem félreütés ez, szokatlan feladathoz szokatlan cím illik, noha pár szóban aligha lehet megragadni és felcímkézni e vállalkozás bonyolultságát, ha a romániai magyar élet és a politika viszonyáról próbálunk megvilágosodni. A feltételek, a szereplők és körülmények adottak, csak egyetlen téridőkeretbe kell beleszuszakolnunk ideig-óráig a rendelkezésre álló történések, leírások, események, hátterek és nekifutások tömkelegét, remélve, hogy egy felismerésnyi pillanatig összeállnak.

Makulátlan világ

Kampánybűz vegyül a tavaszi levegőbe. Legjobb példa erre, hogy rávetette magát az állam a Szent Baksis korábban ünnepi csókokkal illetett tetemére, friss vér csöppen az ikonosztázra, hiszen pár napja közel egymillió romániai alkalmazottnak kell reggelente kifordítania a zsebét, melltartóját, gatya- vagy szoknya korcát, mert itt a makulátlan uniós Kánaán, amikor megadózott, tisztára mosott borravaló kerülhet a zsebekbe.

Makulátlan, új világot hirdet a politika, egyelőre a választóik világát, mert kormányra való politikus ül közpénzek ellopása miatt vagy készül mostanában a rácsok mögé. Mi ez, ha nem kampány egy évvel a közelgő helyhatósági választások előtt? Akárcsak a csapvíz áfájának csökkentése, ami szép definíciója lehetne az intézményesített parasztvakításnak. Mert nagyjából 3 millió létfenntartó gazdaságból élő „szociáldemokrata” szavazónak valószínűleg csapvize sincs, mi több, áfát sem szoktak vásárolni a főutcai vegyesboltban.

Nem vitás, nagy harc lészen a fülkék körül. Aminek első egyenes következménye a magyar pártok számára az, hogy beélesedik az RMDSZ látható erőfeszítései ellenére is változatlan küszöb, mert a nagy román oldali mozgósítás ideát rontja a magyarok számait. Persze más gondjai is vannak/lesznek a hazai magyar pártoknak, amelyek pénz hiányában aligha mérhetnek piacot, és csak találgatni tudnak, hogy szavazóbázisuk mennyire öregszik, és ami veszélyesebb, hogyan változik vagy alakul. Ami biztos: a voksolóknak a statisztikákból jól ismert számbéli fogyása. Egyrészt a közismert egymillióról 350-400 ezerre az 1990-es részvétel óta a legutóbbi választásokig, és az, hogy két népszámlálás között háromszéknyi lakossággal fogy a magyar, tízévenként 200-200 ezerrel. Ami azt jelenti, hogy az erőteljes román migráció hiányában aligha csodálhattuk volna a magyarság arányának eddig még kényelmesen alakuló görbéjét, ami 7,1 százalékon indult 1992-ben, 2002-re 6,6-ra, 2011-re még mindig a kényelmesnek tűnő 6,5 százalékra csökkent. De ez vékony jég, ami jól látható a szórvány arányaiban.

A voksolásra hangolás kulcsszava az átalakuló szavazóbázis megszólítása lehet. Ez az a terep, ahol a rutin a képviselet megszűnéséhez, a politikai halálba vezethet a parlamentben, az arányok drámai megváltozásához a helyhatósági körzetekben. A korábbiakhoz képest megváltozó szavazóbázis megszólítása embert próbáló feladat, mert a romániai magyar szavazó amúgy sem hétköznapi modell.

Koloncok

Kezdve azzal, hogy a Trianon utáni Erdélybe magyarnak születni nem tűnik Isten ajándékának, az egyébként egészségesnek születő magyar gyermek marékra való kolonccal a nyakában indul neki az életnek, és ez az, amiről a politika nem hajlandó tudomást venni, a sajtó pedig vonakodik feszegetni a témát. Legelső koloncunk a tartós gazdasági hátrányt okozó románnyelv-ismeret hiánya, hiszen a nyelvismeret gazdasági és kulturális előnnyel jár szerte a világon, nálunk pedig ingyenes, 12 éves állami oktatás mellett majd’ száz év alatt nem voltunk képesek megoldani ezt az egyszerű dolgot. Aminek következményei nemcsak az általános és középiskolai vizsgák ideje alatt, majd felvételik idején mutatkoznak meg, hanem egy egyszerű sofőrvizsgán, egy-egy munkahely elnyeréséért folyó versenyben, a hivatalnok előtt a kalapját idegesen gyűrögető bácsika látványában, egy-egy élelmiszer összetételének, használati utasításának értelmezésében. A többnyelvűségért harcolni kell, de aligha elfogadható, hogy a többnyelvűség kiharcolásáig hátrányos helyzetben kell élnie milliónyi magyarnak, csak azért, mert nem tudunk vagy nem akarunk megtanulni egy nyelvet – amitől következményeiben javulna az életünk minősége.

Ennek több oka is van. Az egyik a standard tapasztalatcsomag, ami kijár a magyar gyereknek a családtól – nem feltétlenül nevezném gyűlöletre nevelésnek, csak irredenta bakanótákból letisztult vásári történelemleckéknek –, s amelyek középpontjában az áll, hogy a tóttól a labancig, szerbig, a muszkától a bocskoros oláhval bezárólag mindenki bántja a magyar legényt, de sebaj, egyszer lesz még más világ. Ez kelet-európai sajátosság, ami nemcsak felénk van így, és remélhetőleg valamikor kimarad az életünkből. Addig is egyesek pártmarketinget építenek ezekre a harmadkézből származó történetekre. De ott van még az igazi kolonc: száz év után sem vagyunk képesek megtanulni, hol, miben élünk, nincs helyismeretünk. Hogy itt Európa lenne, erős túlzás, mint ahogy az is, hogy az erdélyi magyarság képviselné az európaiságot ebben a csúnya tengerben. Még az is durva leegyszerűsítés, amikor C. P. Snow nyomán felénk húzták meg két kultúra határát. Sajnos, egyféle kultúrában élünk itt, bármilyen magasra is tervezzük a kerítést, ez pedig a mi Balkánunk itt, a megtestesült Bazár, ahol kivásárolható a bűn.

A világ, amelyben élünk, és amely még mindig tétlenül tűri, hogy felnövő gyerekeiből nagy valószínűséggel a létfenntartás határán tengődő földműves, szakképzetlen kereskedelmi dolgozó vagy pénztáros, éjjeliőr, sofőr, szakképzetlen konfekcióipari munkás, szakképzetlen építőipari alkalmazott, egészségügyi vagy tanügyi káder lesz – mert ma több mint négymillió aktív felnőtt ebből él Romániában. A kulcsszó az lehet, hogy a felnövő magyar gyereknek vajon ez megfelel-e?

A potenciálisan átalakuló, változó magyar szavazóbázisnak egyre kevésbé kell a jól ismert Székelyföld-marketing, a „gazdaság” kulcsszót nem ismerő MPP-program. És előfordulhat, hogy felteszik a kérdést: az én egyéni érdekeimet, jövőmet, boldogulásomat végül is ki képviseli? Mert a pártok csak vigyázzanak saját magukra.