Az öldöklés bűvös köre

Bíró Béla

Bár Minszkben megszületett egy ideje a legújabb Kelet-Ukrajnára vonatkozó fegyverszüneti egyezmény, az összecsapások intenzitása a fegyverszünet hatályba lépésének pillanatáig még fokozódott is. Szinte be sem merem kapcsolni a televíziót, vagy megnyitni az internetet attól való félelmemben, hogy a felek újra megsértették a fegyvernyugvást, s ismételten fellángoltak a harcok. A kommentátorok túlnyomó többsége kezdettől nem hitt a fegyverszünet tartósságában. Az persze ma is mindenki számára nyilvánvaló, hogy a katonai megoldás – legalábbis ebben az esetben – bizonyosan nem vezethet eredményre. Bármelyik fél kerekedik is felül, a diadalmas nacionalizmus csak olyan megoldásokkal rukkolhat elő, amelyek a konfliktusok jövőbeli kiújulásának kockázatát vetítik előre. Csakis valamiféle – mindkét felet többé-kevésbé kielégítő – kompromisszum teremthetne tartós békességet.

De ha mindez ennyire nyilvánvaló, miért is nem vagyunk képesek hinni benne?

A legenda

Feltehetően azért, mert társadalmaink közgondolkodását oly mélyen átitatja az egynyelvű és egykultúrájú nemzetállam szükségszerűségének legendája, hogy a közösségi önrendelkezésre alapozott megoldásokat gyakorlatilag mindenki az ördögtől valónak érzékeli, még azok is, akik az ellenkezőjéről szónokolnak. Az erdélyi románok vagy a koszovói albánok is csak addig ragaszkodtak a kisebbségi önrendelkezés érvrendszeréhez, amíg többségivé nem váltak. Ezért aztán a közösségi önrendelkezés, s annak gyakorlati megvalósulása, a kisebbségi közösségben tartott népszavazás, ma sem tartozik a többség számára elfogadható megoldások közé. Anglia – abban a hitben, hogy a skótok többsége elutasítja az államból való kiválást – elfogadta ugyan a skót referendumot, az észak-írek esetében azonban – mivel ott korántsem tudnák a döntést borítékolni – hasonlóról szó sem lehetne. Ahogyan a spanyolok sem akarnak hallani katalán referendumról.

Pedig az az állam, amely felkínálja a népszavazáshoz való jogot, gyakorlatilag meg is szünteti az államból való kiszakadás kockázatát. A kanadai Québec példája ezt több rendben is bizonyította. Kérdés: mégis miért zárkózik el az európai államok többsége ettől a megoldástól? Nyilván azért, mert nem tiszta a lelkiismerete, mert ragaszkodik a kisebbségek fölötti uralom perverz gyönyöréhez. Ez esetben pedig aligha várhatja el, hogy azok ragaszkodjanak hozzá…

Oroszországban is ez a helyzet. Az önmagát Orosz Föderáció gyanánt reklámozó birodalomban a kisebbségi közösségek – főként a csecsenek – tényleges önrendelkezése szóba sem jöhet. Az ukrajnai oroszok joggal félnek attól, hogy az ukrán állam is valami efféle zengzetes, de hasznavehetetlen politikai titulussal szúrja majd ki a szemüket. Ahogyan az Amerikai Egyesült Államok sem akar hallani a romániányi, jobbára egy tömbben élő spanyol ajkú latinók önrendelkezéséről, még az amerikai himnusz spanyol nyelven való éneklése is úgymond alkotmányellenes. Volt már rá példa.

A fedőnév

Ez az állampolgári nacionalizmus – mert csakis annak nevezhetjük – ugyanúgy ideológiailag megalapozott, mint a kulturális. A többségi társadalmakba való asszimiláció szükséges, sőt üdvös voltának állampolgári doktrínája az, ami megmérgezi a különböző kultúrák közti viszonyokat. Ez az ideológia kulturális szempontból semlegesnek hirdeti az államot. Azt állítja, hogy a kulturális hovatartozásnak semmiféle jelentősége sincs, csupán az állampolgárság számít. Ha ragaszkodnak kulturális identitásukhoz, a kisebbségek a többségi kultúra állampolgári egyetemessége helyett a kisebbségi társadalmak törzsi jellegű sajátosságaiban rekednek meg, s ezzel mintegy ki is iratkoznak a modern civilizációból.

A huszadik század második felében ez a képmutató ideológia a másság kultuszával, a kultúrák közti határok átjárhatóságának eszméjével egészült ki. A határok természetesen továbbra is csupán a többségi kultúra irányában válhattak átjárhatóvá, ahogyan a másság kultusza is csak arra teremtett lehetőséget, hogy kulturális hovatartozásunk felszíni jegyeit – immár a többség nyelvét beszélve – egy ideig még fenntarthassuk, s ezzel elveszítsük az asszimilációval szembeni immunitásunk maradékát is.

Sőt, a politikai közbeszéd az asszimilációt is fokozatosan integrációvá stilizálta át. Beilleszkedéssé, amely elvben a kulturális hovatartozás fenntartásával is elképzelhető. Amikor azonban kiderült, hogy az individualizáció folyamatában atomjaira hulló többségi társadalmak nem képesek többé asszimilálni, Európa vezető politikusai egyszerre, kórusban utasították el az immár gyűlöletesnek érzett multikultit. Kiderült, hogy az integráció addig is pusztán az asszimiláció fedőneve volt.

Nyilvánvaló, hogy amíg Európa nem kodifikálja a kisebbségek közösségi integrációjának jogi feltételeit, nincs kiút az öldöklés bűvös köréből. Kodifikációról azonban szó sincs. Béketervek időről időre születnek, de a kisebbségi kérdés rendezésére vonatkozó valódi javaslatoknak nyomuk sincs.

Az „eredmény” nem is maradhat el. Az előbb mégiscsak bekapcsoltam a tévét. Változatlanul dörögnek a fegyverek. Mindkét oldalon…