Az írás etikája

Mindenekelőtt az újságíró is ember – még akkor is, ha a mai világunkban nem mindig tekintik annak. Ahogyan a politikusok is azok a maguk módján.

A viccet félretéve: ha valaki a kereskedelmi csatornákon és hírtelevíziókon szocializálódik Romániában, joggal feltételezheti, hogy a „zsurnaliszta” – ahogyan egyes mélyrepüléses médiában dolgozó személy előszeretettel nevezi magát – idegbeteg, üvöltöző, mindenkit letorkoló, elvetemült egyén, aki a nézettség növelésének a kedvéért minden elemi szabályt, jóérzést, és újságírói etikát képes mellőzni. A médiát felügyelő hatóság dolga, hogy büntesse a félrelépőket – ami, valljuk be, igen ritkán történik meg. Mocskolhat bárki akárkit, a rágalmazás majdhogynem ismeretlen fogalom, a törvények kétértelműek vagy nem is léteznek.

A romániai magyar sajtónak gyakran azt róják fel, hogy – a román médiumokkal összehasonlítva – lagymatag vizeken evez, nem csap le vasököllel a tévelygőkre, nem tátja ki a száját, az oknyomozás műfaja kiveszőben van, kritika nincs, az újságírók elvannak, mint anagymama befőttje.

A megállapítás igaz is, meg nem is.

Talán valóban csendesebbek és visszafogottabbak vagyunk. Ennek oka lehet a neveltetés, az önkontroll, a vérmérséklet, és nem utolsó sorban a kisebbségi sors. Nem lehetünk állandóan a saját magunk ellenzéke, amúgy is minden oldalról rugdosnak bennünket.  Mindazonáltal a legtöbb újságíró nem vállal cinkosságot a korrupt, hazug politikusokkal, és gyakran a szókimondás sem hiányzik a problémák felvetésében. Ám ami igencsak frusztráló az újságíró számára, amikor jóhiszeműen századszorra hívja fel a figyelmet ugyanazokra a gondokra, és a döntéshozók még mindig magasról tesznek rá. Pedig a média fő feladata a hétköznapi emberek szócsövének lenni, rávilágítani amindennapi ügyes-bajos dolgokra. A hiábavaló szócséplés következménye olykor – ahogyan nemrégiben meg is történt –, hogy elszakad a cérna, és a kétségbeesett hírlapíró keresetlen szavakat intéz a vélt bűnösökhöz. És teszi mindezt egy közösségi oldalon, ami legalább annyira nyilvános felület, mint az újság, ahol dolgozik.

A politikus is, az újságíró is közszereplő. Mindkettő esetében működnie kell(enne) az önkontrollnak, mérlegelésnek, esetleg a diplomáciai érzéknek. A politikumnak szüksége van a nyilvánosságra, amit nagyrészt a médiában kap meg. És mivel az élet politika, az újságíró legbőségesebb forrása is (sajnos) ez. Így alakult ki bizonyos szimbiózis a politikum és a média között. Ennek az együttélésnek pedig megvannak a maga írott és íratlan szabályai. Az alpári, trágár beszédmód nem való a nyilvánosság elé, főleg, ha az illető véleményformálónak tartja magát. A szakma képviselőit – mindegy, hogy az írott, az elektronikus sajtóban, netán az internetes felületeken szerepelnek – hangadóknak tekintik, akiknek véleményével egyet lehet érteni vagy sem. Az újságíró valamilyen módon mindig felelősséggel tartozik a leírtakról, elmondottakról, ezért nem szerencsés meggondolatlanul vagdalózni jobbra-balra.

Arról nem is beszélve, hogy talán már másnap interjút kell készítenünk nyilvános szitkaink célpontjával…