Az autonómia útjai

Az önrendelkezési törekvések iránt érdeklődő újságíróként sokáig úgy gondoltam: a Trianon óta Erdélyben regnáló román politikai főhatalom a kisebbségi jogokat legmélyebben elnyomó európai ország, ahol az impériumváltás óta csak a kormányok és a módszerek változtak, a kisebbségellenesség nem. Mióta viszont lehetőségem adódott eljutni autonómiával rendelkező néhány európai kisebbségi régióba, rádöbbentem, mennyire közös a sorsunk, mennyire párhuzamos módszerek alapján próbálta mindenhol földbe döngölni saját kisebbségét a többségi hatalom.

Ki hitte volna például, hogy a római kori kultúrával, a több ezer éves múlttal rendelkező Olaszország hatalmasai a két világháború között azt is megtiltották a dél-tiroli németeknek, hogy temetőikben német szöveg szerepeljen a fejfákon és sírköveken? A dél-tiroli főváros, Bozen-Bolzano egykori olasz köztéri freskója ma is fennen hirdeti, hogy olaszok hozták be az „elmaradott” németek számára a civilizációt. A példákat sorolni lehetne szerte Európából, hiszen Franco tábornok Nagy-Spanyolország őrülete legalább annyira megalázta Baszkföldet és Katalóniát, mint az olaszok Dél-Tirolt, vagy amoldovai románok Gagauziát. Nincs tehát új a Nap alatt. A többségi féltékenység talán annyiban érthető, hogy az időközben önrendelkezést kiharcolt európai autonóm területekről hamar kiderült: kivétel nélkül országuk leggazdagabb régiói.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári születésnapi gálaestjének egyik központi témája az erdélyi magyar autonómiaküzdelmek rendszerváltás utáni története volt. Kívülálló talán egy politikai tábor önfényezésének is tarthatná, hiszen minek gálaműsorral összekapcsolt ünnepi rendezvényt szervezni egy olyan fogalomról, amitől látszólag éppen olyan messze vagyunk, mint 1990-ben. Miközben a másik tábor azzal vág vissza, hogy ő nemcsak beszél az autonómiáról, hanem tesz is érte: például aszfaltoz és közművesít.

Volt azonban ennek az estének egy roppant érdekes momentuma, amikor Bakk Miklós – megköszönve az EMNT által neki ítélt Kós Károly-díjat – arról beszélt, hogy nem tudtuk ugyan közjogi vagy alkotmányjogi szintre emelni az autonómiát Erdélyben, de sikerült azt megőrizni az elértéktelenedéstől. Több utódállambeli régiótól eltérően valamennyi erdélyi magyar közszereplő számára sikerült a törekvést közös értékké, igazodási ponttá tenni. És ez az autonómiaküzdelem eddigi legnagyobb erdélyi eredménye. Innen kezdve pedig mellékes, hogy a mindenkori román főhatalom mit gondol róla: az autonómia ott kezdődik, amikor mi magunk hiszünk a megvalósításában.