Autonómia, mint belügyi fenyegetés

Egész generáció nőtt már fel azóta, hogy 1991-ben a román hatalom magyarellenes hisztériakeltéssel, helyszínre vezényelt katonai erőkkel reagált az RMDSZ keretén belül működő Székelyföldi Politikai Csoport kezdeményezésére: 1991. október 19-én az 1848. október 16. és 18. között lezajlott székely népgyűlés évfordulóján közfelkiáltással nyilvánítsa ki a székelység autonómiaigényét. Az időbeli egybeesés miatt sokan a Székelyföldről „elüldözött” románokkal foglalkozó Hargita-Kovászna jelentést is reakcióként érzékelték az agyagfalvi kezdeményezésre: utóbbiról a csoport október 2-án döntött, nem sokra rá pedig elkezdődött a magyarellenes sajtóoffenzíva, amelybe beleolvadt a képviselőház és a szenátus együttes ülésén 1991. október 17-én felolvasott jelentés.

Hatalmi ingerültség

A Har-Kov történet igazából 1990. november 2-án kezdődött, ekkor tűzte napirendre a Szenátus két vátrás szenátor javaslatát, hogy egy parlamenti bizottság hallgassa meg a Székelyföldről távozásra „kényszerített” románokat. A bizottság két hónapra rá meg is alakult, és elkezdte működését. Az elmúlt huszonöt esztendő történetéből számtalan hasonló megnyilvánulást lehetne idézni. Onnan kezdve, hogy magukat mértéktartónak és mértékadónak hirdető román politikusok börtönbe küldték volna az európai paradigmán belül maradó követelésekkel fellépő EMNT-s és SZNT-s politikusokat, egészen addig, hogy a saját érdekeikkel ellentétes módon elutasították az RMDSZ kisebbségi törvényét, kizárólag azért, mert abban szerepelt a „kulturális autonómia” címszó. (S csak a címszó, hiszen a Kulturális Autonómiatanács közjogi jogosítványokkal való felruházását a tervezet kitolta volna a beláthatatlan jövőbe.)

Ezek az esetek fényesen igazolják, hogy a centralista-etatista román hatalom allergiásan reagál minden olyan kezdeményezésre, amely az önkormányzatiság, a devolúció (állami közhatalom leadása alacsonyabb döntési szintekre), a szubszidiaritás – azon intézmény- illetve államépítkezési elv, miszerint a problémákat a felmerülésükhöz legközelebb eső döntési szinten kell megoldani –, illetve ezen elvekre épülő autonómia irányába mutat. A hatalom különös ingerültséggel reagál: ha e kezdeményezés elősegítené, hogy a magyarság – amely történelmi jogokra és létszámára hivatkozva akár az elszakadást is követelhetné az általa lakott területek vonatkozásában – olyan akaratkifejezési és -intézményesítési lehetőséghez jutna, amelynek segítségével államot teremthetne az államban.

A teljes román politikum – és nemcsak az utódkommunista hatalom – azóta is így reagál e kérdéskörre: elutasítással és tényhamisító, demagóg propagandával. Hallhattuk már számtalanszor román politikusoktól, hogy az autonómia „középkori megoldás”, hogy sehol a világon nem építenek autonómiát etnikai elvekre, miközben féltucat autonómia működik napjainkban csak Európában, többnyire demokratikus mintaállamokban.

Ez egyébként az RMDSZ-t is stratégiájának átgondolására kellett volna késztetnie: ha a román politikum nem partner – és egyhamar nem is lesz – ebben a kulcsfontosságú nemzetstratégiai kérdésben, akkor olyan fórumokat kellett volna megcélozni, amelyek részben vagy teljesen függetlenek attól. A legfőbb cél az lehetett volna, hogy nemzetköziesítsük Erdély kérdését, a társadalomszervezés és közösségerősítés mellett minden erőnket arra összpontosítsuk, hogy tudassuk a világgal: sorsunk rendezésre vár. Hogy etnikai diszkriminációban élünk, és mindaddig folytatjuk a nemzetközi közvélemény fellármázását, amíg el nem nyerjük a románok által egyébként már 1918-ban megígért nemzeti önkormányzást: vagyis az autonómiát.

Miért nem?

De térjünk vissza az eredeti kérdésre, a románság és az autonómia viszonyára. Ha lehámozzuk a román paranoiát a kérdésről, vajon van-e bármiféle reális alapja a román félelmeknek? Erre magyar oldalról a szabványválasz az, hogy az autonómia stabilizál, hozzásegíthet ahhoz, hogy a magyarság hazájának érezze Romániát, hogy a magyarság román állam iránti lojalitása ne merüljön ki a törvények betartásában, hanem belsővé váljon, érzelmi síkon is megnyilvánuljon. Hosszan el lehet vitatkozni eme érvelés tézisein, vannak érvek, példák, precedensek, amelyek alátámasztják ezt a megközelítést, mások viszont cáfolják. Tény azonban, hogy ha létezik egy, a Székelyföld akaratát képviselő legitim, megválasztott köztestület, az hozhat olyan határozatot is, amely ellentétes a román állam egységességével. De jelenthet-e ez a hipotetikus helyzet tényleges nemzetbiztonsági kockázatot, jelenthet-e reális veszélyt a székely autonómia román állam integritására nézve?

Meggyőződésem szerint aligha. S nem azért, mert autonómiát nyerve a székelység lelkes híve lesz Romániának, mindenki egycsapásra feladja a reményt, hogy valaha közös hazában élhet a magyarság. Mert legyünk őszinték, aligha akad köztünk olyan, aki egy nemzetközi felügyelet mellett tartandó népszavazás esetén Székelyföld területi hovatartozásáról kétesélyesnek tartaná az eredményt.

Inkább azért nem jelent az autonómia kockázatot román szemszögből, mert határváltoztatásra három esetben kerülhet sor: a román féllel való megegyezéskor, külső erő hatására vagy magyar erőfölényre építve. Ezek közül egyik sem adott. Annak a lehetősége tehát, hogy a székely autonómia, valamint az egész erdélyi magyarságra kiterjedő személyelvű autonómia – megtámogatva a különleges státuszú helyi önkormányzatok autonómiájával – Erdélynek vagy Erdély egy részének elszakadásához vezetne, megközelítőleg nulla. Ha létezik is a retorikán túli román félelem ebben a tárgykörben, az teljességgel alaptalan. A kérdés melegen tartása a román propagandaapparátus részéről nem egyéb, mint a nemzeti kérdés aktuálpolitikai instrumentalizálása, pártpolitikai célokra való kihasználása. Táptalaja pedig a politikum és a közvéleményformáló elit által a választókban felépített magyarellenes előítélet-rendszer, amely újjáépíti önmagát. A magyarságnak ezt adottságként kell kezelnie, beépítenie a maga stratégiájába, de semmi esetre sem megrettenni az ismételt ijesztgetéstől.